Erre ösztönzi (évfolyamtársai által irigyelt) képességeire felfigyelő tanára, ebben reménykednek a lány továbbtanulásában a prolisorsból való kitörés lehetőségét látó szülei, s erre vágyik maga a lány is, aki közelebb érzi magához Sartre-t és Aragont, mint az eszüket a (még csak vágyott) pasizáson jártató kortársait. Csak éppen állapotos lesz már szüzessége elvesztésekor a szexualitás kérdéseiben a költészetnél jóval kevésbé tájékozott diák, és – mivel az ötvenes évek végének Franciaországában járunk – nincs törvényes mód a nem kívánt terhesség börtönnel büntetni rendelt megszakítására. Csak a doktorok szánakozó vagy megvető tekintete, a házilagos próbálkozás, kérdéses tisztaságú kötőtűvel, a szenvtelen angyalcsináló életveszélyes kotorászása a méhben, kotorászásai a konyhaasztalon széttárt lábak között (kétszer is, mert az első turkálás nem hoz eredményt) valami pumpával. És a fájdalom, a fájdalom, a testi-lelki fájdalom. A magány. A beijedt apajelölt – mi sem természetesebb, hiszen ő férfi, neki lehetnek céljai, ha kedvező a társadalmi helyzete – menekül a felelősség elől. A lélektelen robotba belefáradt szülők elől titkolni kell, a tanár még felelősségre is vonja kedvenc tanítványát a tanulmányok iránti érdeklődést felváltó depressziót látva, a közelebbi osztálytársak pedig előbb-utóbb rájönnek, hogy mi a helyzet: a jó barát fiú tesz is mindjárt egy ajánlatot összefekvésre, gondolván, hogy a lány „olyan”, s neki már „amúgy is mindegy”.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
