A vajdasági Želimir Žilnik fiatalon érkezett be a jugoszláv új hullám hátán, és utolsó mohikánként azóta is aktív. Sajnos csak mutatóba jutnak el hozzánk a munkái, az utóbbi húsz évben mindössze két fikciós (Márványsegg; Merre úszik ez a hajó) művét, egy besorolhatatlan, a délszláv válság talán legsötétebb évében játszódó, performanszát (Tito újra köztünk) és egy migrációs témájú dokumentumfilmjét láthattuk alkalmi vetítéseken (Kenedi visszamegy).
A Szerbiai útinaplónak is migránsok a hősei, és a világ legegyszerűbb dramaturgiája működteti: az arctalan, félelmetes tömegből kilépteti az egyes embert. A menekültügy már csak azért sem lehet idegen Žilniktől, mert maga is évekig ette az emigránsok keserű kenyerét a balkáni háborúk idején, amelyet részben nálunk vészelt át. A jugoszláviai exodus a maihoz hasonló nagyságrendű népmozgással járt, és még élénken él az idősebb korosztály emlékezetében, ezért is fogadják egyfajta sztoikus nyugalommal az áradatot. A Szíriából, Afganisztánból és Afrikából érkezők hosszabb-rövidebb időre megrekednek Szerbiában; van, aki csak erőt gyűjt az úthoz a vágyott Nyugatra, de sok a visszatérő vendég is, akinek kitették a szűrét Magyar- vagy Horvátországból, míg néhányan, megelégelve a hosszú vándorlást, úgy döntenek, hogy legalábbis egy időre megtelepednek: tanyát vesznek, és gazdálkodásba kezdenek vagy házasságra lépnek egy őslakossal. Elképesztő jelenetekhez – ima a sárban; kólótanulás a búcsúban – és fazonokhoz van szerencsénk: menekültszállás-igazgató, aki szigorú, de igazságos pater familiasként irányít egy tolmács-mindenes szír fiatalember segítségével; a honi narratíva alapján nemzetközi bűnszövetkezetben működő gaz embercsempész, aki valójában csak magántaxisként keres egy kis mellékest; és persze a főhőssé előlépő nagy dumás kameruni, akit érdemes a magyar határig követnünk, hiszen útközben kifejti nekünk a menekültválság okát és megoldását.
