Sziget - "Az út mellől, innen-onnan" - Rupa & The April Fishes

  • - kovácsy -
  • 2010. augusztus 26.

Film

A San Franciscó-i együttesre leginkább egyfajta stíluskavalkád jellemző, emellett pedig az Amerikában született indiai származású énekesnő, Rupa Marya erőteljes, nyitott és derűs személyisége. Az interjú előtt személyesen bemutatta a többi zenészt, ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak mellette, sőt szóljanak hozzá bármihez. Alighanem ennek a meghitt, baráti viszonynak is köszönhető a zenéjük tömörsége, ereje.

A San Franciscó-i együttesre leginkább egyfajta stíluskavalkád jellemző, emellett pedig az Amerikában született indiai származású énekesnő, Rupa Marya erőteljes, nyitott és derűs személyisége. Az interjú előtt személyesen bemutatta a többi zenészt, ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak mellette, sőt szóljanak hozzá bármihez. Alighanem ennek a meghitt, baráti viszonynak is köszönhető a zenéjük tömörsége, ereje.

*

Magyar Narancs: Eltérő zenei múlttal rendelkező emberek a legkülönfélébb zenei stílusirányzatokat elegyítik - valahogy így látom ezt az együttest. Hogyan kezdődött a történet?

Rupa Marya: Úgy, hogy dalokat kezdtem írni, volt egy elgondolásom, hogy milyen hangszereket szeretnék hozzájuk, ráadásul San Franciscónak ugyanabban a városrészében éltünk vagy dolgoztunk. Hallottuk egymást játszani. Egyébként is nagyon élénk és nemzetközi az ottani zenei színtér. Nagyon izgatott voltam, amikor felkértem Safát (Safa Shokrai - bőgő), aki egészen kiemelkedő zenész. Aaron (Aaron Kierbel - dob) biztatott: szólítsd csak meg nyugodtan! Nagyon tetszett a sokszínű stílusa, a széles érdeklődése, a személyisége. De mindegyik zenész széles skálán mozog, gazdag zenei életet élnek, aminek ez a zenekar csak egy része. Azokat a tapasztalataimat igyekeztem összefoglalni a zenében, amelyeket az életem különféle helyszínein gyűjtöttem.

MN: Vagyis alapvetően rólad szól a történet.

RM: Így kezdődött. Sok mindent felszedtem az út mellől, innen-onnan, Indiától Franciaországon át az Egyesült Államokig. Nem élünk egységes kultúrában, annyi minden hat ránk a helyektől kezdve, ahol megfordulunk, a szomszéd ablakán kihallatszó rádió hangjáig, az utcán hallott nyelvekig.

MN: Emlékszel az első találkozásodra a zenével?

RM: Ötéves voltam, akkor kerültünk Indiába a bátyámmal, ahol a nagyanyám mindig megbüntetett, sarokba állított, amikor hangosan énekeltem. Indiában Amerikához képest mások az elvárások a kislányokkal szemben. Büntetést kaptam, ha szóba álltam az utcazenészekkel. "Rupa! Mit csinálsz már megint!" Mit csináltam? Unatkoztam, és énekelni kezdtem. Aztán nyolcévesen elkezdtem zongorázni, és húszévesen vettem az első gitáromat.

MN: Aztán orvos lettél.

RM: Igen, klasszikus zenét, éneket tanultam, eközben pedig orvostanhallgató voltam.

MN: Praktizálsz is?

RM: Igen, mégpedig hat hónapot egy évben. Egy kórházban oktatok. Az év másik fele pedig a zenéé. 2002 óta élek így.

MN: Időközben Franciaországban is éltél.

RM: Igen, Aix-en-Provence-ban, tíz-tizenegy évesen. Az apám mérnök volt, ott talált munkát. Érdekes tapasztalat volt: az ottani iskolában találkoztam életemben először rasszizmussal. Sok arab és cigány is élt ott, és a bőrszínem miatt nekem is be-beszóltak: koszos cigány, ilyeneket. Zavarbaejtő volt, hiszen ismertem cigányokat, de tudtam, hogy én más, indiai vagyok. Viszont így egy közösségbe sorolódtam az alul lévőkkel, amit elfogadtam és át is éreztem.

MN: És a francia zene? Megkedvelted?

RM: Igen, szeretem a francia zenét, Georges Brassens-t, Serge Gainsbourg-t, Jacques Brelt. Különösen Brassens stílusát, aki egyszerű, ismétlődő dallamokra egész történeteket mesélt el. Nekem ez egy kicsit olyan, mint az altatódalok.

MN: Mi volt a következő állomás?

RM: Középiskolába San Diegóban jártam, aztán következett az egyetem Washingtonban, végül pedig San Francisco. A gimnáziumi zenekarral surf-rockot énekeltem, sőt ütőhangszeres is voltam. Imádtam! Aztán jött a folk, duóban léptem föl egy lánnyal. Később aztán a mexikói zene is érdekelni kezdett - de hát feltételezem, hogy itt, Magyarországon sincs ez másképp: a különféle etnikai csoportok, kulturális befolyások egyfajta keveréket hoznak létre...

MN: ...és akkor már csak a megfelelő zenészek kellenek?

RM: Ez már szerencse kérdése, ez az az ajándék, ami nekem is jutott.

Safa Shokrai: A daloknak általában Rupa hozza az alapját, a zenei vázát, a többiek erre rakják rá a részleteket, ami akár évekig is eltarthat. Sohasem véglegesek a számok, mindig alakulnak.

MN: Gondolom, ez nem zajlik viták nélkül.

SS: Természetesen vannak viták, és vannak véletlenek is. Olykor valami akaratlan félrenyúlástól lesz jobb egy dallam, amit aztán megtartunk. Például a legutóbbi lemezünk felvételekor a dobos a szám végén figyelmetlenségből tovább dobolt - ezt aztán a továbbiakban így játszottuk. Gyönyörű összevisszaság az eredmény.

MN: Rupa azt mondja, hogy ez a zenekar a zenei karriereteknek csak egy szelete. Te hol játszottál az April Fishesen kívül?

SS: Én semmi sem voltam korábban. (A szándékosan teátrális mondatot viccelődő, gúnyos hangzavar fogadja - K. T.)

MN: És te, Isabel?

Isabel Douglass (tangóharmonika): Korábban a hagyományos japán tánc érdekelt, aztán alternatív rockzenét játszottam, de játszom mindmáig klezmert is - Aaronnal lakodalmakban, bár micvókon lépünk föl. Foglalkoztam valamennyire kelet-európai, balkáni zenével is.

MN: Van valami elképzelésetek arról, hogyan léptek tovább?

RM: Amit csodálatosnak tartok a művészlétben, az pontosan ez a belső nyughatatlanság. Persze nagyon örülünk annak, ahol most tartunk, ez egyszerűen pompás, de mindig, ha meglátunk valami különleges hangszert, elkezdünk beszélni róla, hogy milyen jó lenne felhasználni. Mindenfélét tervezünk, én például két hónapot töltöttem Mexikóban a népzene tanulmányozásával.

MN: És a többiek?

RM: Õk eközben Tijuanában voltak, ahonnan a menekültek elindulnak a határ felé, mert az ő helyzetüket akarták megismerni. Azt is mondhatnám, hogy számunkra a zenélés mellékterméke a való élet megismerésének. Ez segít bennünket abban, hogy kérdéseket tegyünk fel. Mindegyikünknek más és más az érdeklődési köre, de a tapasztalatainkat össze tudjuk kapcsolni, és ennek nagy az ösztönző ereje.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.