A San Franciscó-i együttesre leginkább egyfajta stíluskavalkád jellemző, emellett pedig az Amerikában született indiai származású énekesnő, Rupa Marya erőteljes, nyitott és derűs személyisége. Az interjú előtt személyesen bemutatta a többi zenészt, ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak mellette, sőt szóljanak hozzá bármihez. Alighanem ennek a meghitt, baráti viszonynak is köszönhető a zenéjük tömörsége, ereje.
*
Magyar Narancs: Eltérő zenei múlttal rendelkező emberek a legkülönfélébb zenei stílusirányzatokat elegyítik - valahogy így látom ezt az együttest. Hogyan kezdődött a történet?
Rupa Marya: Úgy, hogy dalokat kezdtem írni, volt egy elgondolásom, hogy milyen hangszereket szeretnék hozzájuk, ráadásul San Franciscónak ugyanabban a városrészében éltünk vagy dolgoztunk. Hallottuk egymást játszani. Egyébként is nagyon élénk és nemzetközi az ottani zenei színtér. Nagyon izgatott voltam, amikor felkértem Safát (Safa Shokrai - bőgő), aki egészen kiemelkedő zenész. Aaron (Aaron Kierbel - dob) biztatott: szólítsd csak meg nyugodtan! Nagyon tetszett a sokszínű stílusa, a széles érdeklődése, a személyisége. De mindegyik zenész széles skálán mozog, gazdag zenei életet élnek, aminek ez a zenekar csak egy része. Azokat a tapasztalataimat igyekeztem összefoglalni a zenében, amelyeket az életem különféle helyszínein gyűjtöttem.
MN: Vagyis alapvetően rólad szól a történet.
RM: Így kezdődött. Sok mindent felszedtem az út mellől, innen-onnan, Indiától Franciaországon át az Egyesült Államokig. Nem élünk egységes kultúrában, annyi minden hat ránk a helyektől kezdve, ahol megfordulunk, a szomszéd ablakán kihallatszó rádió hangjáig, az utcán hallott nyelvekig.
MN: Emlékszel az első találkozásodra a zenével?
RM: Ötéves voltam, akkor kerültünk Indiába a bátyámmal, ahol a nagyanyám mindig megbüntetett, sarokba állított, amikor hangosan énekeltem. Indiában Amerikához képest mások az elvárások a kislányokkal szemben. Büntetést kaptam, ha szóba álltam az utcazenészekkel. "Rupa! Mit csinálsz már megint!" Mit csináltam? Unatkoztam, és énekelni kezdtem. Aztán nyolcévesen elkezdtem zongorázni, és húszévesen vettem az első gitáromat.
MN: Aztán orvos lettél.
RM: Igen, klasszikus zenét, éneket tanultam, eközben pedig orvostanhallgató voltam.
MN: Praktizálsz is?
RM: Igen, mégpedig hat hónapot egy évben. Egy kórházban oktatok. Az év másik fele pedig a zenéé. 2002 óta élek így.
MN: Időközben Franciaországban is éltél.
RM: Igen, Aix-en-Provence-ban, tíz-tizenegy évesen. Az apám mérnök volt, ott talált munkát. Érdekes tapasztalat volt: az ottani iskolában találkoztam életemben először rasszizmussal. Sok arab és cigány is élt ott, és a bőrszínem miatt nekem is be-beszóltak: koszos cigány, ilyeneket. Zavarbaejtő volt, hiszen ismertem cigányokat, de tudtam, hogy én más, indiai vagyok. Viszont így egy közösségbe sorolódtam az alul lévőkkel, amit elfogadtam és át is éreztem.
MN: És a francia zene? Megkedvelted?
RM: Igen, szeretem a francia zenét, Georges Brassens-t, Serge Gainsbourg-t, Jacques Brelt. Különösen Brassens stílusát, aki egyszerű, ismétlődő dallamokra egész történeteket mesélt el. Nekem ez egy kicsit olyan, mint az altatódalok.
MN: Mi volt a következő állomás?
RM: Középiskolába San Diegóban jártam, aztán következett az egyetem Washingtonban, végül pedig San Francisco. A gimnáziumi zenekarral surf-rockot énekeltem, sőt ütőhangszeres is voltam. Imádtam! Aztán jött a folk, duóban léptem föl egy lánnyal. Később aztán a mexikói zene is érdekelni kezdett - de hát feltételezem, hogy itt, Magyarországon sincs ez másképp: a különféle etnikai csoportok, kulturális befolyások egyfajta keveréket hoznak létre...
MN: ...és akkor már csak a megfelelő zenészek kellenek?
RM: Ez már szerencse kérdése, ez az az ajándék, ami nekem is jutott.
Safa Shokrai: A daloknak általában Rupa hozza az alapját, a zenei vázát, a többiek erre rakják rá a részleteket, ami akár évekig is eltarthat. Sohasem véglegesek a számok, mindig alakulnak.
MN: Gondolom, ez nem zajlik viták nélkül.
SS: Természetesen vannak viták, és vannak véletlenek is. Olykor valami akaratlan félrenyúlástól lesz jobb egy dallam, amit aztán megtartunk. Például a legutóbbi lemezünk felvételekor a dobos a szám végén figyelmetlenségből tovább dobolt - ezt aztán a továbbiakban így játszottuk. Gyönyörű összevisszaság az eredmény.
MN: Rupa azt mondja, hogy ez a zenekar a zenei karriereteknek csak egy szelete. Te hol játszottál az April Fishesen kívül?
SS: Én semmi sem voltam korábban. (A szándékosan teátrális mondatot viccelődő, gúnyos hangzavar fogadja - K. T.)
MN: És te, Isabel?
Isabel Douglass (tangóharmonika): Korábban a hagyományos japán tánc érdekelt, aztán alternatív rockzenét játszottam, de játszom mindmáig klezmert is - Aaronnal lakodalmakban, bár micvókon lépünk föl. Foglalkoztam valamennyire kelet-európai, balkáni zenével is.
MN: Van valami elképzelésetek arról, hogyan léptek tovább?
RM: Amit csodálatosnak tartok a művészlétben, az pontosan ez a belső nyughatatlanság. Persze nagyon örülünk annak, ahol most tartunk, ez egyszerűen pompás, de mindig, ha meglátunk valami különleges hangszert, elkezdünk beszélni róla, hogy milyen jó lenne felhasználni. Mindenfélét tervezünk, én például két hónapot töltöttem Mexikóban a népzene tanulmányozásával.
MN: És a többiek?
RM: Õk eközben Tijuanában voltak, ahonnan a menekültek elindulnak a határ felé, mert az ő helyzetüket akarták megismerni. Azt is mondhatnám, hogy számunkra a zenélés mellékterméke a való élet megismerésének. Ez segít bennünket abban, hogy kérdéseket tegyünk fel. Mindegyikünknek más és más az érdeklődési köre, de a tapasztalatainkat össze tudjuk kapcsolni, és ennek nagy az ösztönző ereje.
