Schilling Árpád: Az előadás arra hívja fel a figyelmet, hogy elfelejtettünk törődni a munkásosztállyal. Elfelejtettük a proletárt. Mindig is hittem, hogy ez a darab erről szól, és örülök, hogy ezt sokan megértették. Eddigi legfontosabb munkámnak tartom ezt a Woyzecket. Minden benne van, amit a színházról gondolok. Erős hagyományokkal szakítottam, széttördeltem a történetet, de a formai kísérlet csak másodlagos szerepet kapott.
MN: Mit vártál ettől a Woyzecktől?
SCHÁ: Egyedül a döbbenetet várom el ettől az előadástól. Azt, hogy rádöbbentsen egy állapotra, és ne hagyja közömbösen a közönséget.
MN: Mitől más ez a Woyzeck, mint az eddigiek?
SCHÁ: A próbafolyamat elején elvonultunk, először a komáromi Monostori-erődbe, azután Zsámbékra. Ebben a fázisban a színészek teljes szabadságot kaptak, a jelenetek formáit ők javasolták, mindenki beépíthette az ötleteit a készülő előadásba.
Mindenki kipróbálta a többiek szerepeit is, így egy olyan gazdag és mélyen átélt anyag gyűlt össze, melyben végül "csak" rendet kellett tennem.
MN: A nézők és a színészek között egy rács húzódik, így mindkét oldal be van zárva. Ugyanakkor a játszók nem hagyják békén az embereket, többször ki is nyúlnak feléjük. A fizikai provokáció is cél volt? A szereplők olykor anyaszült meztelenül fetrengenek...
SCHÁ: Ha valamelyik néző eljut odáig, hogy megfogja a kinyújtott kezet, az már egy hihetetlenül nagy lépés. És nem is képzelik, hogy ez mekkora öröm a színésznek. Nem azért nyúlnak ki, hogy provokáljanak, hanem mert tényleg azt akarják, hogy fogják meg a kezüket. A lehetőséget adják meg a nézőnek, hogy kontaktust teremtsen.
MN: Az előadást először Németországban, illetve Franciaországban mutattátok be, és csak ezek után Budapesten. Másképp reagáltak az itthoni nézők ?
SCHÁ: Itthon hosszú csend van az előadás végén, kint ováció. Ebben nyilván benne volt, hogy vendégként játszottunk. A magyar közönség részéről pedig egy ritkán tapasztalható, mély és igaz hozzáállást figyeltem meg. Akár gyűlölték, akár imádták. Ilyen az előadás is. Megosztja a nézőket, és ez jó.
MN: A külföldi siker ellenére itthon bizonytalanná vált a színház léte.
SCHÁ: Európában mindenhol úgy tárgyalnak velünk, mint bármely más komoly társulattal, melyek ugyanazokon a rangos fesztiválokon lépnek fel. Itthon az a probléma, hogy már azzal önmagunkat zárjuk ki a körből, ha függetleneknek kiáltjuk ki magunkat. Nincs független vagy alternatív színház. Színház van.
Ennek ellenére sorra eredményeket érünk el. Tavaly három bemutatónk volt, reményeink szerint idén is ennyi lesz. Minden előadásunkat telt házakkal játsszuk, közönségünk visszajár, és egyre gyarapodik. Új előadást azonban csak úgy tudunk létrehozni, ha találunk olyan partnereket, akik hajlandók bizalmi alapon, előre finanszírozni.
MN: Magyar forrásból nem is kaptatok erre az előadásra anyagi támogatást?
SCHÁ: Kaptunk a szokásos pályázati forrásokból és az őszi fesztiváltól is, ez azonban csak töredékét fedezi a költségeknek. Komoly előadást lehetetlenség százezrekből összehozni. Ehhez kellett a berlini és a párizsi támogatás. Az éves minisztériumi keret éppen arra elég, hogy szűkösen fenntartsuk magunkat. Ez a működés a társulat valamennyi tagjától teljes odaadást igényel, s közben mégsem tudunk számukra biztonságos életkörülményeket nyújtani. Folyamatosan a másnapért küzdünk, ahelyett, hogy a jövőt terveznénk. Persze ez a stressz is alapanyaga a jó előadásoknak. A Woyzeckben ugyanis minden dühöm benne van.
MN: A Krétakör nem része a magyar színházi struktúrának?
SCHÁ: Nyilvánvalóan nem vagyunk benne, pedig ebben a struktúrában évente hozzávetőleg 16 milliárd forintot osztanak szét. Nem tisztem, hogy más, hasonló helyzetben lévő társulat nevében beszéljek, de a Krétakört biztos, hogy értékén alul támogatják. Pedig szükségünk lenne az elismerésre, a közönségén kívül is. Nekem nem az hiányzik, hogy a buksimat simogassák és parolázzanak, nekem csak annyi kell, hogy megnyugtassanak, lesz még lehetőségünk létrehozni produkciókat.
MN: Milyen a szakmai elfogadottságotok?
SCHÁ: A szakma hol elfogad minket, hol nem. A kritikusok néha írnak rólunk, néha nem. Időnként van benne köszönet, időnként nem. Most például a Woyzeck bemutatójáról egyetlenegy kritika sem jelent meg. Nyilvánvalóan nem ez a fontos, hanem az, hogy a közönség szeresse, amit csinálunk. És ezzel nincs is gond. A pályázatok elbírálásánál azonban nem a közönséget kérdezik meg, hanem a szakmát. Én csak azt mondom: az nem lehetséges, hogy nekünk nincs helyünk a magyar színházi életben.
MN: A Thália befogadta a Krétakört, de jövőre mégis mennie kell. Miért?
SCHÁ: Minden érdekek mentén történik. Nyilván a szerződés aláírásakor érdeke volt a Tháliának, hogy a régi stúdió ne vesszen kárba, ott is legyen élet. Ezért megkaptuk mi. A szerződés egyik sarkalatos pontja az volt, hogy menynyi előadást kell játszanunk egy hónapban. A múlt fél évben ezt teljesítettük is, most azonban éppen a külföldi utak miatt le vagyunk maradva. Azért nem játszottunk itthon, mert külföldön játszottunk. Azért szegtük meg a szerződést, mert a Berlini Ünnepi Játékokon vagy Franciaországban a magyar szezon keretében turnézva és sikert aratva öregbítettük a magyar színház jó hírét. Mindezt úgy, hogy abból élünk, amit a meghívóink adnak, mert az itthonról jövő támogatásokból képtelenség lenne alkotni. Senki ne gondolja, hogy bárkit ki akarnánk túrni a helyéről, csak a magunkét keressük. A helyzet jelenleg kilátástalan, mert a szezon végén a Thália Régi Stúdiójából is mennünk kell, állítólag kávézó nyílik a helyén.
H. I.
