Denevér, csigavér

Amikor Sztupa és Troché megalapították és beindították a Szemét Múzeumot, azt ne úgy képzeljék el, hogy szemét volt benne kiállítva. Persze alakulhatott volna úgy is az új múzeum sorsa, hogy szemetet állítanak ki benne, hisz az ötlet akkor fogalmazódott meg Sztupában, amikor az Uránia mozi előtt meglátta a híres írót, amint egy jó vaskosat bele­trombitál egy másodlagos frissességű papír zsebkendőbe, s ahogy van, azonmód el is hajítja azt az utca kövére. Hát, ez csak megér egy kis kulturális nekirugaszkodást, gondolta Sztupa, s először tényleg valami olyan képzett meg előtte, hogy egy-egy kupac összesöpört szemét, keretéből kiesett kép, elgurult lyukas kétfilléres, néhány dagadt porcica, alig használt slozipapír, megzöldült parizer lesz majd a tárlókban és falakon, de aztán az ötlet túlnőtt ezen a – kétségkívül a korai hetvenes évek romantikus világszemléletét tükröző – koncepción.

S egyre inkább valami komoly dolog, nagy gurítás kezdett formálódni. Először Trochét ragadta el a hév, aztán sorban mindenkit, aki kapcsolatba került a projekttel: beszállt az állam, egymással versengve nyitogatták a bukszájukat a privát mecénások. Kisvártatva már ott tartott az ügymenet, hogy Sztupa és Troché komoly párizsi, londoni, moszkvai és amszterdami galériákkal tárgyaltak, vadabbnál is vadabbul csengő összegekkel dobálózva. Már akkor felhördült a honi műbarát szcéna, amikor a dortmundi kisplasztikai messzén egy közismert közel-keleti befektető elől sikerült elhalász­niuk Andy Warhol Összetaposott kólásdoboz című művét, sajnos persze rekordáron, de ha Trochét elkapta a szerzési furor, úgy licitált, mint egy prolisorban szocializálódott titkos örökös. A bomba mindazonáltal a megnyitón robbant, mondjuk ki: rohadt nagyot. Hisz a vörös szőnyegen befelé igyekvő állami és egyházi vezetők, a művészvilág hírességei, kétes celebek és kétségtelen csirkefogók már az előcsarnokban Leonardo da Vinci Rodrigo Foca véreset hány című, sokáig elveszettnek hitt festményébe ütköztek, s ugye mondanunk sem kell, földbe gyökerezett a lábuk. A mű Leonardo azon kevés festménye közé tartozik, amin víz látható, Foca Veronában, az Adige (ma már rég holt: Agua Morta) ága partján egy ház falának támasztva jobbját intézi a dolgot, úgy, mint az a bizonyos lakodalmas… Ami azt illeti, szemét a tévében is van bőven, felsorolásuk itt következik:

Szombaton (11-én), mint régen az éttermek, mi is előfizetéses menüt kínálunk drága kuncsaftjainknak. Előbb (este negyed kilenckor) tessenek a Cinemaxra kapcsolni, ahol a Nyomasztó múlt című 2007-es brit filmet adják, melyben Maggie Smith gondol vissza sosemvolt ifjúságára, amikor ő még Ruth Wilson volt. Először is, Maggie Smithért könnyű odalenni, de tetszettek volna rajongani érette már a Downton Abbey előtt, mint mi, ugyebár. Akkor most nem mondanánk, hogy ezt is csak azért tolják, mert a brit Barátok köztnek most küldték ránk az ötödik évadát. S köztünk szólva őlédisége csak szeretett volna fiatalon Ruth Wilson lenni. Sebaj, hisz a helyzet az, hogy nem csak az urak és szolgák Szomszédokjának új évada indult most, hanem az Affair című amerikai sorozat is, amelyben viszont Ruth Dominic West és Maura Tierney társaságában tündököl. No, az önök Smacija rajta lesz alighanem. Utána tízkor az HBO-n A hipno­tizőrben – mert svéd film – napjaink Lena Olinjába lehet belezúgni. Támogatom.

Vasárnap klasszikusok operettritmusban: Doktor Zsírvágó kilenc után a Dunán, A párduc (Il gatto­pardo, vaze) pedig háromnegyed kettő előtt a Film Cafén.

Szerdáig tojunk a tévére, de akkor jön a Metró este kilencre a film+ 2. vágányra, nyugodtan engedjék el, majd jön a következő. Nos, nem jön: hisz ez volt Luc Besson egyetlen olyan filmje, ami azzal az ambícióval készült, hogy film legyen belőle. Ne morogjanak, a Nikita sem volt ilyen. Figyu, nem Besson, Bresson, érted? A Pénz délben volt a Cinemaxon.

Csütörtökön a Brightoni szikla (Cinemax: modok a Robi robogójukkal) vetélkedik este nyolckor Irmával, az édessel (MGM). Nem édes mindegy? No tv!