tévésmaci

Sas, sas!

  • tévésmaci
  • 2013. augusztus 18.

Film

Amikor Sztupa és Troché a Lánchíd korlátjának dőlve bámulták a Dunát, pont középen találkoztak. Sztupa Buda felől jött, Troché szemből. Az utolsó két lámpaoszlop között huszonkét lépés, tizenegy-tizenegy; nyár volt, a rengeteg turistától sajnos nem lehetett pisztolypárbajosat játszani, mégis egyszerre értek a helyszínre, s rövid üdvözlések után már neki is dőltek a korlátnak a Margit-sziget felőli oldalon. Innen már ment minden, mint a karikacsapás, nézték a vizet. Nézték, egyre csak nézték.

A Duna először jó hosszan tejeskávébarnának és áthatolhatatlannak tűnt, csak a színén olykor-olykor elúszó faágak jelentettek némi változatosságot az egyhangú hömpölygésben. Csupán közvetlenül fájront előtt mozdult meg valami, Troché észre sem vette, vagy úgy tett, de Sztupa sokáig morfondírozott a hazaúton, hogy mit is észlelhetett, de nem jutott semmire. Másnap aztán valami ismerős fogadta őket, de még akkor sem tudták, hogy mi az. Jöttek reggel, nekidőltek a korlátnak, bámulták az elúszó tejeskávét, aztán este lett, és elhúztak. Ja, ellenkező irányba; hol erre, hol arra, mintha variálnák. Talán öt napnak is el kellett telnie a korlátnak dőlve, míg Troché meg nem törte a csendet, s azt nem mondta, hogy ki fogsz röhögni, mert ilyen vagy, halk vinnyogó röhögéssel kacagsz ki, más így sír, de akkor is megmondom, hogy én rohadt sok fehér nejlonzacskót látok úszni közvetlenül a víz felszíne alatt. Sztupa megrántotta a vállát, nem nejlonzacskók azok, hanem medúzák, látod, te röhögsz most ki. Troché valóban vigyorgott, s hitetlenkedve csóválta a fejét, de csak annyira, hogy egy pillanatra se tévessze szem elől a vizet, inkább nem nézett Sztupára. Medúzák a Dunában? Képtelenség. Ja, nem medúzák, szúrt vissza Sztupa, csak léket kapott a közelben egy nejlonzacskó-szállító uszály. A nyolcadik napon már biztosak voltak benne, hogy medúzákról van szó, Sztupa felhívott egy Vida nevű tudóst, aki elmondta, hogy olykor - egészen speciális légköri viszonyok hatására - felúsznak a Fekete-tengerből, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy fogja magát a medúza és felúszik, hanem úgy, hogy úszik egy kicsit, elpusztul, de a szaporulata onnan halad tovább az ár ellen. Mi viszont haladunk az árral, az meg csak úgy dől a tévé elé.

Pénteken (19-én) Szergej Leonyid rubeltrilógiájának egyik különösen undorító darabja, a Pár rubellal többért játszik kilenctől a Film Mánián, a szőnyegruhába öltözött Clint Eastwooddal a főszerepben.

Szombaton sem lesz jobb a helyzet, mert a Duna Tv-hez alighanem befigyelhetett egy 99 centes Fred Astaire-díszdoboz, amiből már délben előszedik a Selyemharisnya című 1957-es rettenetet fekete-fehérben, de higgyék el, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami ránk vár! Este kilenckor a Film+ lerántja a leplet a nyolcvanas évek borzalmáról, ami a VHS-rendszer kelet-európai térhódításában fogalmazta meg üzenetét: műsoron a Mad Max. Mel Gibson kifiléz pár sivatagi rohadékot, s padlóig nyomja a pedált. Aki csak negyedóráig bírja, válthat a Dunára, ahol az 1950-es Éjszakai lovasok kezdődik, valami western, amiben már vannak autók is meg marhák is, úgy értem, Texasban.

Vasárnap zavartalanul folyik a Duna déli etetése, előszedték ezeket a mérhetetlenül ostoba komcsi kémfilmeket, most épp a Fény a redőny mögött kerül sorra, nekik legyen mondva, nyilván adják Csupati kalandjait is. Este ugyanitt a Régi idők focija keseríti az életünket, még hogy kell egy csapat? Nekünk mondják?

Hétfőn A nyolcadik utas: a Halál este a Film+-on, éjjel meg a Satyricon a Film Mánián - mind a kettő ezredszer.

Kedden maradunk a Film Mánián, kétezredszer megy a Hair, s meg is nézzük kétezredszerre, de éjjel lesz A középjátékos című svéd krimi is, nem mintha nem lenne mélyen elegünk a skandináv krimikből. Apropó, a hét végén elindult A híd amerikai remake-je valahol a mexikói határon.

Szerdán 12 majom a ViaSat3-on.

Csütörtökön csak egy a Film Mánián, de az maga A vörös Pimpernel, akihez, tudjuk, nem pizzafutárt kell kihívni, hanem a fekete pumpernickelt. Pfuj, tévé!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.