Magyar Narancs: Milyen emlékeid fűződnek A Pál utcai fiúk forgatásához?
Jancsó Nyika: Marha jó buli volt, sok fiatal angol sráccal vettünk részt az amerikai–magyar koprodukcióban készült filmben. A grund, ahol forgattunk, egy sarokra volt onnan, ahol felnőttem, Angyalföld és Újlipótváros szélén, ma Vizafogónak hívják. 1968-at írtunk, a beat-korszakban én is a beatzenéért rajongtam, a korabeli számokból tanultam meg viszonylag jól angolul.
MN: Mennyiben volt nehéz munka a felújítása?
JNY: Egy film felújítása filozófia kérdése abban az értelemben, hogy mi a megrendelő, jelen esetben a Magyar Filmarchívum elvárása. A németeknél az a gyakorlat, hogy kiglancolják a régi filmeket, aminek gyanítom, nem sok köze van az eredetihez. A Pál utcai fiúk esetében arra törekedtünk, hogy megtartsuk az eredeti kinézetet, és azon belül végezzük el a javításokat. Ennek a filmnek Illés György operatőr számára a legnagyobb kihívás az volt, hogy tele van amerikai éjszakákkal, kombinálva a nappal felvett, világított éjszakai jelenetekkel. A Pál utcai fiúk kicsit olyan nekem, mint egy puzzle, aminek ismerem a részleteit, és most össze kellett őket rakni.
MN: Szívügyed a dokumentumfilm. Almási Tamás Ózd-sorozatától a Dárday–Szalai alkotópáros dokumentumdrámáiig végigkísérik a pályádat.
JNY: A mai napig lázba tudok jönni a dokumentumfilmektől, mert érdekelnek az emberi történetek, más országok, más társadalmi helyzetek, sorsok. Főleg a történelmi, ismeretterjesztő témákat szeretem. Most éppen három dokumentumfilmet készítek párhuzamosan. Anyám forgatókönyvírója, Pataki Éva a Magyar Televízió megbízásából a Korda család történetét dolgozza fel. Már csak egy interjú hiányzik a filmből, David Kordával, a British Film Institute elnökével. Évát az érdekelte, hogyan él tovább az első világháború után kivándorolt magyar zsenik kulturális öröksége. A valóság nem olyan fényes, mint azt hinnénk. A szegény zsidó háttérből származó fivérek közül Alexander volt az, aki összetartotta a családot. Állandó anyagi zűrben volt, amikor létrehozta Londonban a Denham filmstúdiót, fél év után csődbe ment. Vince tehetséges festő volt, a Nemzeti Galériában is láthatók a képei. A fia elmesélte nekünk, hogy az apjukat megölték volna, ha nem emigrál, benne volt ugyanis a 19-es tanácsköztársasági direktóriumban. Zoltán pedig jó nevű rendező volt. A gyerekeik már nem viszik tovább a magyar vonalat, a kulturális örökséget. Az én 16 éves, Uruguayban született, Londonban élő, spanyol–angol–magyar nyelvű unokámat is az formálja, amit a maga közelében az utcán, a moziban lát. A másik filmterv Juhász Annától származik, az édesapjáról, Juhász Ferencről. A harmadikat a nagyobbik lányom volt férjével készítem Uruguayban, Szöllősy Gábriel rendezésében.
MN: Min múlott, hogy az utóbbi időben elmentél a zenei filmes pálya irányába? Nagyszabású nemzetközi koncertek és operaelőadások rögzítése kapcsán járod a világot.
JNY: 1989-ben anyámat felkérte egy stuttgarti cég, hogy készítsen portréfilmet Barbara Hendricks világhírű szopránról. Összebarátkoztam a fiatal producerrel, akivel többek között egy gigantikus hosszúságú dokumentumfilmet csináltunk Claudio Abbadóról. Majd miután visszavonult a német világosító, felkértek, hogy vegyem át az ő munkáját. Nem volt gyakorlatom a világításban, de beletanultam. Idestova huszonnyolc éve csinálom. Mindennek az előzménye, hogy Petrovics Emil volt a zenetanárom a főiskolán, aki komolyan vette a tanítást. Profi zenészek is jártak az évfolyamunkba, én a jó fülű növendékek közé tartoztam. A Bach-miséktől Berlioz Fantasztikus szimfóniájáig számos zeneművet hallgattam. A Fantasztikus szimfóniát már betéve tudom, annyiszor hallottam a koncertfelvételek során.
MN: Milyen munkákat emelnél ki?
JNY: Daniel Barenboim karmesterrel rengeteg helyen jártam Dél-Amerikában São Paulótól Buenos Airesig. Észak-Koreában háromszor is dolgoztam. Tíz évvel ezelőtt, amikor úgy tűnt, hogy az atombombagyártásból van visszaút, az amerikaiak gyakoroltak egy gesztust, és felajánlották az éppen Kínában turnézó New York-i Filharmonikusok koncertjét. Világszám lett a két előadásból, minden tévécsatorna közvetítette. A Berlini Filharmonikusokkal évekig csináltuk az Európa Koncerteket.
MN: A rendezés iránt nem éreztél késztetést?
JNY: Más dolog az, ha valakinek operatőrként van egy ízlés- és képi világa, és megint más a rendezés, aminek millió összetevője van: a karakterek, a térrel, az idővel való bánás stb. Készítettem egy-két táncfilmet Góbi Rita koreográfussal. Világéletemben imádtam az amerikai musicaleket, az összeset megnéztem, amihez a 60-as, 70-es években hozzá lehetett jutni. Kissé konzervatív vagyok ezen a téren. A Bob Fosse-koreográfiák történetében gondolkodom, vagy olyasmiben, mint a West Side Story nyitó fél órája. Ez ma már tökéletesen idejétmúlt megközelítésnek számít.
MN: Szándékoltan távol tartod magad a hazai filmes körforgástól, a filmalapos rendszertől?
JNY: Elég sokat vagyok külföldön. Utoljára Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című filmjének a negyedét fotografáltam. Aztán két évre leálltak a forgatással pénz hiányában, és Gózon Francisco folytatta. Tudomásul kell venni, hogy egy olyan kis volumenű filmiparban, mint a magyar filmgyártás, a fiatalabb rendezők nem egy hatvanvalahány éves operatőrt hívnak, ha csak rá nem kényszerítik őket a producerek. Sok tekintetben másként gondolkodom, mint amit ma látok. A magyar filmnek egyfajta világlátása szép lassan elvész, vagy már el is veszett. Elég komoly hollywoodi befolyás érvényesül abban, hogyan kell kinéznie egy filmnek. Nem sokban különbözik a mai helyzet az ötvenes évektől, amikor központi dramaturgia létezett. Nincs igazán formanyelvi próbálkozás. Ha valaki megpróbálja, nem adnak rá pénzt. Nemes Jeles László a kivétel. Messze kilóg a sorból, a Saul fia az egyetlen magyar film, aminek pofonütő ereje van. Régen azt mondták, elég, ha egy film jól van fényképezve és jó a zene. Ahogy Illés Papi mondta: nem baj, zene jön alá, és majd összetartja a nyugatnémet ragasztó. Ez volt a nagy dumája, amikor mindenki próbált elbújni egy jelenet alatt, mert kínosan érezte magát.
MN: Operatőri szemmel mit tartasz a hazai filmipar legfőbb hibájának?
JNY: A stúdiórendszer megszűnésével nincs semmiféle átjárás a szakmában. Komoly kvalitású operatőrök is munka nélkül vannak. Ebben a szakmában sokat számít, hogy kikkel akadsz össze fiatalkorodban. Ma a reklámfilm körül jönnek össze a fiatalok, mert ott van pénz. Az operatőri szekciónak is az az átka, hogy a HSC nem tud szakmai érdekszervezetként működni. Az egész Illés György körüli csoport megszűnőben van. Kovács László és Zsigmond Vilmos halálával ez a történet is elhalt.
MN: A politikai, közéleti véleménynyilvánítástól távol tartod magad?
JNY: Természetesen megvan a véleményem, de jobb, ha nem mondom el. Egy angol barátom szerint új feudalizmus jön el, csak modern változatban. Úgy látszik, jó az embereknek, ha megmondják nekik, mit kell csinálniuk.
_focuspoint_70x70.jpg?key=3e8df6e524f30645e69d3072b3df67c1)
