Magyar Narancs: Hogy kezdte ezt az egészet?
Debra Winger: Először én is igyekeztem a szabályok szerint játszani. Iskolába jártam, pszichológusi diplomát szereztem, és fiatalkorú bűnözők rehabilitációján dolgoztam. Azt hiszem, azért, mert legbelül tudtam, hogy valószínűleg én is egy vagyok közülük. Aztán ért egy baleset, s a kórházi ágyon fekve nagyon sok időm volt arra, hogy átgondoljam, mit akarok kezdeni az életemmel. És szembenézve annak a lehetőségével, hogy nemsokára akár véget is érhet „ez az egész”, rájöttem: nincs értelme semminek a színészet nélkül.
MN: Elég hidegen beszélt a Becéző szavakról (1983). Sokat írtak arról, hogy ön és Shirley MacLaine mennyire nem jöttek ki egymással. Mi igaz ebből?
DW: De hiszen ez 1983-ban volt! Ha te veszekedsz egy nagyot a partnereddel, senki nem fogja 2014-ben is azt emlegetni.
MN: Az lehet, de ez a nexus a filmtörténet része.
DW: A forgatás igen, de a pletyka nem. Szóval Shirley MacLaine és én: nagyon tiszteljük egymást, és tökéletes viszonyunk volt ahhoz, amire a filmnek szüksége volt. Szerintem biztos találkozni fogok vele a következő életemben.
MN: Azt olvastam, hogy egyik korai filmjénél a producer az előző napi jelenetek muszterei után azt mondta: „Adjatok neki vízhajtó tablettát, túl duzzadt az arca.” Hogyan hatnak ilyenek egy fiatal nő önbecsülésére?
DW: Ez a Garni-zóna (1982) forgatásán történt. Két lehetőség van: vagy áldozattá, vagy keményebbé válsz az ilyen helyzetektől. Akkor elég rosszulesett, de utólag azt mondom, erősebbé tett.
MN: Híres arról, hogy visszautasított szerepeket.
DW: Valamiről csak híresnek kell lennie az embernek. Egyszerre nem tudok két helyen lenni. Valamit mindig vissza kell mondani, nem?
MN: Vannak szerepek, amiket utólag már bán, hogy nem játszotta el?
DW: Francis Ford Coppolával három hónapon át dolgoztam, de végül mással forgatta le a filmet (Előre a múltba – K. L.). Nem cserélném el semmiért azt az időszakot, függetlenül attól, hogy benne voltam-e a filmjében, vagy sem.
MN: Minek tulajdonítja, hogy már huszonöt évesen Hollywood legnagyobb női sztárjai közé került?
DW: Eredetileg nem motoszkált a fejemben, hogy filmekben játsszak. Egyszerűen csak színésznő akartam lenni. És arra ocsúdtam, hogy a 80-as évek nagy filmsikereiben foglalkoztatnak. Ennek vajmi kevés köze van az én akaratomhoz. Ha karrieristaként akartam volna, nem tudom elérni. Az ilyesmi rajtad kívül álló okok miatt jön össze. Ha egy színész azt mondja, hogy ő hozta össze a sikert, hazudik. Gondoljunk csak bele, a Garni-zónát két hónapig pihentette a stúdió. Nem akarták bemutatni, mert úgy érezték, forgalmazhatatlan – mellesleg egyetértek velük. Erre hatalmas kasszasiker lett! Ha még a film gyártói sem tudják, mi van a kezükben, az sokat elmond arról, mennyire fura és kiszámíthatatlan ez a szakma.
MN: Durva dolog volt negyvenévesen hátat fordítania a hivatásának. Rosanna Arquette még dokumentumfilmet is készített a visszavonulásáról 2002-ben, Searching for Debra Winger címmel.
DW: A sztár fogalma előttem mindig értelmezhetetlen volt. Sosem éreztem magam annak, nem is vágytam a sztárságra. Ha befutottál, azt mondják rólad, established. Az a művész halála. Ebből nem kérek.
MN: Így többé nem kell küzdeni.
DW: A küzdelem arról szól, hogy minden alkalommal levesd magadról azt az imázst, amit a neved jelent. Ha olyan szerepet kínáltak, ami hasonlított valamelyik korábbi alakításomra, nem érdekelt.
MN: Kik inspirálták?
DW: Akik nem restellnek a hullám legszélén szörfölni, ahonnan könnyű lepottyanni, mint Daniel Day Lewis, Christian Bale. Mostanság Jennifer Lawrence. Vagy a korai De Niro, az első filmjeiben, a Taxisofőrig bezárólag: megvolt benne a váratlanságnak az az üdítő szellője, hogy nem tudod, mivel hozakodik elő legközelebb.
MN: És Meryl Streep?
DW: Nagyon tehetséges. Mennyiségileg hatalmas életmű. Mindenki megtalálja benne azt, ami neki való. De azt a kvalitást, amiről az imént beszéltem, nem érzem benne.
MN: Hollywoodban minden a finanszírozhatóság körül forog: egy katalógus, az „Ulmer scale” rangsorolja évről évre a sztárokat aszerint, mekkora büdzséjű filmekben lehet őket foglalkoztatni. Úgy hallottam, a stúdiók azért unták meg önt, mert szisztematikusan nemet mondott arra, hogy világ körüli sajtóturnékon népszerűsítse a filmjeiket.
DW: Nem tudom, hogy ez igaz-e, de valószínűnek hangzik. Sosem izgatott, mit mondanak rólam. De a kulcsszó itt a bankability. Ez a halál csókja egy művész számára. Mindent a pénz irányít, egy film olyan sokba kerül, hogy hússzor annyi bevételt kell hoznia a mozikasszáknál, hogy megtérüljön a költsége. Gyűlöltem ezt a vállalati miliőt.
MN: Lázadónak tartja magát?
DW: Úgy töröm le az akadályokat, hogy nem veszek róluk tudomást. De nem azért, mert küzdő típus lennék. Egyszerűen nem látom az akadályokat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem vagyok egy erős döntőkészségű ember. Volt egy nagy hullám, amin jól szörföltem tizenöt-húsz évig. Nehéz meglovagolni egy ilyen nagy hullámot. Aztán a hullám véget ért. És sajnos a visszavonulásom idején már úgy éreztem, hogy önmagamat utánzom…
MN: Amikor a 2000-es években visszatért a filmszakmába, mennyire tudta megtalálni újra a helyét?
DW: Újabban nagy lelkesedéssel dolgozom kis filmekben. Én még olyan miliőben tevékenykedtem, ahol patriarchális és matriarchális rendszer volt: mindenki a rendezőt szolgálta. Ő volt a stáb apukája, és ő alakította ki a film hangvételét. Ma ennek nyoma sincs már. Tény, hogy nehéz navigálnom az új médiumok korában; a mezőny beláthatatlan. Mennyiségileg megugrott a filmipar outputja, s ebből következően több színészre van szükség. Ma Amerikában meg lehet élni a színészetből. Nem biztos, hogy ez minőségi munkát jelent, de állandó munkát biztosan. Az én időmben pincérkedned is kellett pályakezdőként. Régen körülbelül tudtam, hogy kikkel kell versenyre kelnem a szerepekért. Ma fogalmam sincs róla.
MN: Nehéznek találja, hogy egy bizonyos életkorban szerepekhez jusson?
DW: Ó, bébi, túl vagyok én már ezen az életkor-mizérián.
MN: Mikor történt?
DW: Negyvenévesen. Akkor felnyögsz: „Ó-ó! Na, én sem játszom többet vagány csajokat.” Ebbe vagy beletörődsz, vagy nem. Most, hogy életem alkonyán járok, már senki sem tudja, ki vagyok, vagy mit kellene kezdeni velem. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy illeszkedjek a rendezők fejében rólam élő képhez, ahhoz viszont nem elég idős, hogy leperegjen rólam a régi imázs. A kábelhálózatoknak köszönhetően sajnos a színész hibernálódik egy bizonyos életkorban. Mert a csatornák újra és újra a régi filmeket tűzik műsorra. Ismerem a reakciót, amit az arcom kelt: az emberek rám néznek, és látom, ahogy nagy kételkedés közepette végigfut a gondolat az agyukon: „Tényleg ő az?” Ez azért van, mert az emberek még mindig azokat a filmeket nézik, amiket 32 éve forgattam!
MN: Amerikában egy nőnek nehéz megöregedni a mozivásznon.
DW: Rühellem a ráncfelvarratást, annyira ellentmond annak, ami szerintem a színészet. Az pont arról szól, hogy hozom az arcom, amiben benne van az eddig megélt történetem, életutam, ez a film vertikális szintje, és ezt adom ahhoz, ami a cselekménye, vagyis a film horizontális rétege. Európában a színésznők sokkal elegánsabban tudnak megöregedni, mert a közönség és a szakma megadja nekik ezt a lehetőséget.
MN: Az apja magyar volt.
DW: Anyám mindig azzal csesztette apámat, ha valamiben nem értettek egyet: „Mi tudsz te erről? A te családodban csak farmerek voltak!” És én mindig merengő szemekkel hallgattam a varázslatos szót: „farmerek”! Most nekem is van farmom, New York állam északi részében. Szüleim már elmentek. Apám tizenhárom testvér között volt a legfiatalabb. Tehát nekem 62 unokatestvér jutott! A többségük már nem él.
MN: Magyar zsidó.
DW: Szeretem és értem a zsidó humort. Tegnap megnéztem itt, Kolozsváron Szász János A nagy füzet című filmjét. Én ebből is tipikus zsidó humort éreztem ki. Évekkel ezelőtt terveztünk egy közös filmet Jánossal. Kortárs történet lett volna. De nem jött össze a finanszírozás. Üzenem a kormánynak vagy a pénzosztó szervnek, hogy adjon rá pénzt! Azonnal leforgatnám.
MN: Magyar szó jellemezte a gyerekkorát?
DW: Igen. A korai években. Később már nem annyira jártunk össze a rokonokkal, mert mindenki összeveszett mindenkivel.
