„Elég néhány sor, és elszabadul a pokol” - Volker Schlöndorff filmrendező

Új filmje, Az utolsó éjszaka Párizsban annak a diplomáciai harcnak a sűrítménye, melynek hála a nácik mégsem rombolták porig Párizst. Az Amerikában vakációzó rendezővel francia és német antiszemitizmusról, Günter Grass Izraelt bíráló verseiről és egy zsidó cowboyról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Elég jól ismerheti Párizst, hiszen itt, Mel­ville, Resnais és Malle alatt asszisztenskedve tanulta ki a filmkészítést. Találkozott olyan filmesekkel, akik kollaboráltak a nácikkal?

Volker Schlöndorff: Nem. Túl fiatal voltam, a kollaboránsok meg már túl öregek. És hát Jean-Pierre Melville-nek dolgoztam; ő aztán minden volt, csak nem kollaboráns. Katonaként harcolt a nácik ellen. Privátilag persze találkoztam mindenféle emberrel. Párizsban jártam iskolába, és amikor az osztálytársaim meghívtak magukhoz, mindig hamar megéreztem, melyik család melyik oldalhoz húzott. Voltak, akiket deportáltak, vagy más módon szenvedték meg a háborút, és voltak, akik – bár többnyire titkolták – szimpatizáltak a németekkel. A szimpatizánsok otthonában feszengtem csak igazán, az ő szemükben ugyanis a puszta tény, hogy német vagyok, jelentősen növelte az ázsiómat. Az nem zavart, ha azt éreztem, hogy a németségem ellenére fogadnak be, de az ellenkezője rendkívül kényelmetlenül érintett.

MN: Hogyan viselkedett, amikor nem önt személy szerint, hanem a németet üdvözölték?

VS: Diplomata voltam mindig is (a film eredeti címe: Diplomatie – a szerk.). Igyekeztem ilyenkor elkerülni a további érintkezést. Ugyanezt már nehezebb volt véghezvinni, amikor dolgozni kezdtem a filmesek között. Létezett az értelmiségnek egy típusa; a jobboldali francia intellektuel. Nem annyira a németbarátság jellemezte őket, mint inkább a francia burzsoáziával szembeni düh. Egyikük, egy író, akit körülbelül úgy kell elképzelni, mint Françoise Sagan ötvenes évekbeli férfiváltozatát, szóval ez a Roger Nimier nevű alak kinézett magának, és minden adandó alkalommal a francia antiszemita irodalom gyöngyszemeivel traktált. Rendkívül kínos volt, mert egyszersmind Nimier volt az, aki bemutatott Louis Malle-nak. Malle forgatókönyvírója volt ugyanis. Nagyon francia jelenség volt ez a burzsoáellenes jobboldaliság az értelmiség köreiben. Inkább ez fűtötte őket, mint az antiszemitizmus. Olyasvalami volt, mint Céline esete egy generációval korábbról. Közel s távol én voltam az egyedüli német a franciák közt, s éreztem, szinte minden pillanatban, hogy nem egy németre, hanem „a” németre tekintenek. Ezt hívják a sors iróniájának, hiszen Németországból épp azért menekültem el, mert nem bírtam a háború utáni helyzetet, az önelégültség és a gazdasági sikerek manapság is jellemző légkörét. És erre egy olyan helyzetben találtam magam, ahol lépten-nyomon Németországot képviseltem, ha akartam, ha nem.

A fiatal Volker iskolaévei

 

MN: Melville milyen németet látott önben?

VS: Melville, és ezt ő mondta így, nagyra tartotta az úgynevezett német erényeimet. Nagyon gyorsan első asszisztensi rangra emelt, sőt társrendezőnek is megtett. Az eredeti neve Grunbach volt, hagyománytisztelő zsidó családból származott. A mamája és a felesége is mindig a közelben volt.

MN: Melville úgy festett, mint egy zsidó cowboy; a cowboykalap és a napszemüveg ruhatára elmaradhatatlan kellékei voltak.

VS: Ahogy az amerikai autók is. Minden évben újat vett, a legnagyobb és legújabb Ford modellt, ami Párizsban csak kapható volt. Mindent megtett azért, hogy másnak látsszon, mint ami. Egyetlen zsidó szereplő sincs a filmjeiben. Melville nem sokat mesélt a háborúról, de azt hangsúlyozta, hogy katona volt, és részt vett a harcokban. Nem volt egy katonás jelenség, azt hittük, egy szó sem igaz a katonatörténeteiből. Tíz évvel a halála után azonban megtaláltuk a katonai papírjait. Minden szava igaz volt. Valóban partra szállt a szövetségesekkel Szicíliánál, és innen jutott el Párizsig. Ha úgy tetszik, a felszabadítók egyike volt.

MN: Günter Grass-szal közeli kapcsolatot ápol. Mit szólt az Iz­raelt elítélő verseihez?

VS: Amikor megérkeztem fiatalon Franciaországba, a gyarmatok épp a függetlenségükért harcoltak. A fiatalok körében az antiimperializmus dívott. Érdekes módon Izraelre is úgy tekintettek, mint imperialista hatalomra.  A gyarmatok miatt érzett bűntudatukat vetítették ki Izrael és a palesztinok viszonyára. Németországban egész más volt a helyzet, hiszen a holokauszt miatt a német fiatalok szinte a születésüktől fogva kötelességüknek érezték, hogy Izrael pártját fogják. Persze ott voltak közöttünk azok is, akik még mindig a végső német győzelemről ábrándoztak, de csak zárt ajtók mögött lehettek antiszemiták, nyíltan nem engedhették meg maguknak. Egy-egy elejtett szóban, összekacsintásban, alig észrevehető gesztusban nyilvánult meg az antiszemitizmusuk. Mi, fiatalok csak nehezen dekódoltuk ezeket a jelzéseket. A saját apámon is csak akkor igazodtam el, amikor elkezdtem filmeket csinálni. Akkor értettem csak meg, hogy ő sem különb azoknál, akikre mélyen hatott a húszas-harmincas-negyvenes évek német antiszemitizmusa. De Günter Grass Izraellel szembeni kritikája egészen más természetű.

MN: Milyen természetű?

VS: Grass semmiképpen sem antiszemita. Nézze csak meg A bádogdobot! Az egyik legcsodálatosabb szereplője Fajngold, a treblinkai túlélő. És ne feledjük, mennyi mindent tesz Grass a romák érdekében! Elég csak ránézni, úgy fest, mint egy messziről jött kasub törzs tagja. Sehogy sem illene a német árjaképbe. Grasst politikai megfontolások vezették a versek megírásában. Imádja a nagy leleplező szerepét. Pontosan tudta, hogy elég néhány sor is egy versnek mondott szövegben, és elszabadul a pokol. De hát ő ilyen: született provokatőr. Tudom, mert sokszor beszéltem vele erről, hogy mély aggodalommal tölti el a közel-keleti helyzet. Meggyőződése, hogy az elmúlt évtizedek politikája hibás, és hogy Németországnak, mely feltétel nélkül támogatja Izraelt, nagyobb tárgyilagossággal kellene szemlélnie ezt a viszonyt. Ez állhatott a vitatott sorok mögött, de Grass túllőtt a célon, a provokáció rosszul sült el. Sokba volt ez neki; azok után, hogy bevallotta, tagja volt a Waffen SS-nek, csak tovább rontott a megítélésén a versüggyel. De épp az ilyen ellentmondások tesznek izgalmassá egy embert.