Magyar Narancs: Miért nem cd-n?
Kovács László: Noha világéletemben LP-ben gondolkodtam, a cd-kiadás mellőzését nem valamiféle, vinil melletti harcos elkötelezettség indokolja. Nem kell hozzá komolyabb piackutatás, bárki látja, hogy az ilyen kuriózumokra ma már tényleg csak a legelszántabbak költenek. Márpedig az ilyen megszállottak - akik közé magamat is sorolom - a legritkább esetben vásárolnak cd-t. De Józsa Erikáék lemeze, kimondottan a művészek kérésére, megjelent így is, úgy is. A cd-ből kevesebbet adtunk el, mint a bakelitből.
MN: Ez pontosan mit jelent?
KL: Kimondani is kevés. Egy-egy lemezünk háromszázharminc példányban jelenik meg, persze ráírjuk, hogy "limited edition", de tudjuk, hogy ennél többet úgysem tudnánk eladni. Vagyis szó sincs üzleti vállalkozásról. Noha a vinilpiac virágzik, például tavaly Hollandiában hatmillió új bakelitlemezt adtak el, a vásárlók legnagyobb része a dj-kultúrára vevő, illetve újra kiadott legendás albumokra. A különlegességekre vadászók száma is jelentős, de elképzelhető, hány hozzánk hasonló kiadó létezik világszerte. De engem ez különösebben nem érdekel, a lemezkiadás számomra szabadidős tevékenység, és bármennyire patetikusan hangzik, küldetésnek tekintem. Meggyőződésem ugyanis, hogy ezek a produkciók kultúránk fontos epizódjai, a magyar rockzenének igen magas, művészi színvonalú megnyilvánulásai.
MN: Melyik lemezzel indult a kiadói tevékenység?
KL: Gyűjtőként találkoztam először a nagyváradi Metropol Égig érhetne az ének című albumával, amit a román Electrecord adott ki 1978-ban. Az akkor már tíz éve létező zenekar Erdélyben a legnagyobb rocksztárnak számított. Ez a lemez a maga idején valószínűleg százezres nagyságrendben is elfogyott volna, de nagyon keveset nyomtak belőle, vagyis már megjelenésekor hiánycikk volt. Ma igazi ritkaság. Nagyjából ugyanez a helyzet a Józsa Erika-Horváth Károly folkduó albumával. Õk nyolcéves sikeres működés után készíthették el lemezüket.
MN: Ezek tehát újrakiadások?
KL: Igen. A román kiadói jogok lejártak, tehát csak a művészekkel kellett egyeztetnünk. Õk örömmel vették, hogy újra kiadjuk ezeket a lemezeket. Még akkor is, ha ebből számottevő anyagi hasznuk nem származik, kapnak néhány tiszteletpéldányt, illetve valamicske szerzői jogdíjat. Az eredeti borítókat használtuk fel, ezeket angol nyelvű ismertetővel egészítettük ki. Józsa Erikáék 1978-as lemezén a fénykép az eredetinek tükörképe volt, a mi kiadványunkon viszont már az eredeti látható.
MN: Erdélyben sem mutatkozott ezekre a kiadványokra nagyobb érdeklődés?
KL: Nem. Ugyanúgy működik a piac, mint nálunk, legfeljebb még több a másolás, kalózkodás. Az csak egy mítosz, hogy odaát lelkesebb és "tudatosabb" vásárlók vannak. Nincsenek. Ráadásul a lemezek ugyanannyiba kerülnek, mint nálunk, a fizetések viszont sokkal alacsonyabbak. Az a helyzet, hogy a japán gyűjtő előbb fogja megvásárolni a Metropol albumát, mint a kolozsvári ősrocker.
MN: Hogyan lehet ezekhez a lemezekhez hozzájutni?
KL: Magyarországon kizárólag a Király utcai Rockdiszkont foglalkozik közvetlen kereskedelemmel, vagyis a terjesztés szinte teljes mértékben az interneten zajlik. A lényeg, hogy minél több katalógusba bekerüljenek a kiadványaink.
MN: A Liversinget hogyan fedezted fel?
KL: A régi visszaemlékezések alapján a hatvanas évek közepén a Liversing volt a legnagyobb őrület Budapesten. Akkori mércével a legbotrányosabbnak számítottak, nekik volt a leghoszszabb hajuk, s ők játszották a legvadabb zenét. Természetesen nem jelent meg lemezük, nem készíthettek rádiófelvételt, így aztán maguk rögzítették néhány 1965-ös koncertjüket, amit azonban nem az utókornak szántak, hanem saját okulásra. Az egykori tagoktól tudom, hogy akkor - kontroll erősítés híján - a színpadon állók nem hallottak semmit, a technikus pedig egy füléhez tartott kis hangszóróval próbálta kisilabizálni, mit játszanak a fiúk, de ez teljes bizonyossággal csak a magnófelvétel meghallgatása után derült ki. Azt már nem tudni, hány koncertet rögzítettek így, viszont a szerintük legjobban sikerült tizenkét számot elvitték a József körúti Saját hangja, vigye haza! stúdióba, ahol ötszáz forintért, ami nagyon nagy pénz volt akkoriban, acetát lemezre vágták a felvételeket. Nos, ez a lemez a csodával határos módon megmaradt, ezt adtuk ki Rhythm And Blues Madhouse címmel. Van rajta öt, kimondottan figyelemre méltó saját instrumentális szám, valamint néhány akkori menő sláger, például a Rolling Stonestól a Satisfaction.
MN: Jaggernek nem kell ilyenkor jogdíjat fizetni?
KL: Kell bizony, ahogy az összes többi felvétel után is fizetünk szerzői jogdíjat. A jogdíjkezelők szépen továbbítják a külföldi illetőségű díjakat a jogosultaknak. Egyébként, ha nincs átdolgozva a mű, akkor nem szükséges a szerző hozzájárulása a kiadáshoz.
MN: A másik Liversing-lemez két évvel későbbről való.
KL: De akkor már kicserélődtek a tagok. A szakításra 1966 őszén került sor, mivel megkínálták őket egy lehetőséggel, hogy írjanak Vietnamról dalokat. Úgy tudom, az "új" Liversing végül elkészítette ezeket a számokat, de csak egyet tartott meg közülük a rádió. A Magnetic Depths and Electric Heights című lemezt 1967-es koncertfelvételekből válogattuk. Ennek megfelelően eltérő hangminőségben szólnak a dalok. A Cream és Jimi Hendrix dominál, de több saját szerzeményt is sikerült archiválni. A Más dolgában című számban éneklik: "Hogyha farmert viselek, mért' fáj az tinéktek?" Azt hiszem, a Liversingnek és sok más korabeli legendás együttesnek az lett a veszte, hogy nem tudtak igazán jó saját számokat írni.
MN: A Kex viszont zenében és szövegben is erős volt.
KL: Így van, ezért is döntöttünk úgy, hogy összeszedjük a fellelhető Kex-anyagokat, és ezt egy válogatáson megjelentetjük. A Let's Cake című albumon a hivatalosan is megjelent kislemez két dala mellé azokat a - néha töredékes - felvételeket illesztettük, amelyek Mészáros Márta Szép lányok, ne sírjatok! című filmjéhez készültek, illetve három olyan koncertfelvételt, amelyek használható hangminőségben maradtak fenn.
MN: Folytatás?
KL: Elsősorban a hatvanas évek anyagaira vadászunk, de kizárólag olyan lemezeket kívánunk megjelentetni, melyekre a zenészek is áldásukat adják. Ez nálunk elvi kérdés. Akad olyan anyagunk, ami használható lenne, de megjelenése ellenállásba ütközik, vagy éppen a művészeket nem sikerült még felkutatni. Az elvet ilyenkor is betartjuk, még akkor is, ha esetleg az előadónak a hangfelvételhez kapcsolódó korabeli szerződések miatt nincsenek olyan jogai, amelyekkel megakadályozhatná a kiadást. Persze mindennek a fordítottja is előfordul, vagyis az egykori tagok örömmel vennék, ha dokumentálva lenne negyven évvel ezelőtti produkciójuk, csak épp nincs használható felvétel. Nem zárkózunk el semmi elől, vannak ötleteink is, de erről korai lenne beszélni.
