"Mindig lent van" (Mick Harris, Scorn)

publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: Próbáltunk rólad személyes információkat gyűjteni az interneten, de nem sokat tudtunk meg a kezdetekről. Szóval mik voltak az első zenei élményeid?

Magyar Narancs: Próbáltunk rólad személyes információkat gyűjteni az interneten, de nem sokat tudtunk meg a kezdetekről. Szóval mik voltak az első zenei élményeid?

A negyedik X-Peripheria fesztivál keretében május elején a hajógyári szigeten lépett fel a Scorn. Másnap egy szállodahajó tatján sikerült beszélgetnünk Mick Harrisszel, noha az a hír járja, ritkán ad interjút.

MH: Anyám rengeteg zenét hallgatott, főleg popzenét, énekelt, táncolt a lakásban, ahogy a legtöbb anya erre hajlamos, én meg kénytelen voltam azt hallgatni, amit ő. 1977-ben volt az első komoly találkozásom a zenével, a nagybátyám révén, aki akkor eléggé benne volt a punkmozgalomban. Nagyon felnéztem rá. A punkban éreztem azt az energiát, ami engem is elkapott. A nyolcvanas évek elején mindenki John Peel műsorát hallgatta a Radio1-en, jóformán minden ott történt. Suli után rohantam haza, hallgattam a műsort, készítettem a saját válogatásaimat. Aztán, mikor hét végén meglett a zsebpénz, irány a városba a listával, vadászni a számokat. Megnyílt előttünk egy alternatív zenei vonal, például az indie-stílus, Test Department, Killing Joke, Swans, de nekem ezekből inkább az instrumentális zenék tetszettek igazán. Aztán volt egy metálhatás is, vonzott a gyors ritmus, a tempók, főleg a grindcore-ban.

MN: A zenéidnek különös, elidegenedett atmoszférája van, akár filmzenének is beillenének. Menynyire inspirálnak a különféle művészetek?

MH: Mike Leigh filmjei, azok nagyon bejönnek. Ismeritek Mike Leigh-t?

MN: Hogyne. Igazi brit filmes.

MH: Az, az, nagyon őszinte filmjei vannak. De ha időszakról beszélünk, akkor már inkább a nyolcvanas évek filmjei voltak számomra meghatározóak. Különben inkább Nicket (Nick Bullen - ´96-ig a Scorn másik tagja) érték hatások mindenfelől, ő falta a könyveket például. Engem is ért, rengeteg, de semmi specifikusat nem tudnék kiemelni. A Scornban most annyira elvesztem, annyira magával ragad, hogy nem tudok igazán másra figyelni. Egyszerűen csak hallgatok, figyelek, befogadok... és mindez a Scornban ölt testet. Így dolgozom.

MN: Elég látványos váltás volt, amikor kiszálltál a Napalm Death-ből és belefogtál a Scornba. Milyen reakciók érkeztek?

MH: Lényegében minden egyszerűen ment a Napalm Deathnél. Engem aztán rohadtul nem érdekelt, mit gondoltak a többiek. Csak az számított, hogy valami másba kezdjek. Nem volt rajtam nyomás, hogy valami új grindcore-t csináljak, nem éreztem, hogy bármit is bizonyítanom kéne. A Napalmmal mindent megcsináltam, amit meg lehetett, de egy idő után már nem érdekelt. Magányos zenész lettem, éreztem, ideje egy házzal továbbállni.

MN: A zenésztársak elfogadták, hogy mással akarsz foglalkozni?

MH: Néhányan igen, néhányan nem. Persze volt, aki nem értette, hogy miért nem dobolok többet, miért hagyom abba. Mások meg azt kérdezték, hogy mi a szart csinálok, mit akarok itt mixelgetni, de ez csak még jobban bátorított. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak, egyszerűen jól akartam érezni magamat.

MN: Nem bántad meg, hogy otthagytad azt a terepet?

MH: Nem, dehogy, miért bántam volna meg? Amúgy is egyszer fenn, egyszer lenn.

MN: És most hol?

MH: Most, ha őszinte akarok lenni, éppen lent. (Mosolyog) Mindig lent van.

MN: Rengeteg zenésszel dolgoztál együtt az utóbbi tíz évben. Melyik volt a legemlékezetesebb közös munkád?

MN: A Painkiller. Az volt a legjobb buli, jó iskola is egyben, együtt dolgozni Johnnal és Billel. Sokat tanultam tőlük a stúdiófelvételek során. John kertelés nélkül megmondta, mi jó és mi szar, számomra ez sokat jelentett. Jó lecke volt belefolyni a hangmérnöki munkába, a keverésbe, minden technikai részletbe. A Painkiller jól ment, de egy idő után kifutotta magát, kész. Nem tudott továbbfejlődni, ezért is ért véget. Hét évig nyomtuk, 1997-ben voltunk együtt utoljára, de azóta is tartjuk a kapcsolatot. Haverok maradtunk.

MN: Mi lesz a következő dobás?

MH: Semmi. Most egy nagy pihenőre van szükségem. Nyugis időszak jön. Nem vagyok üzletember, nem tudok mit kezdeni a biznisszel, nem is érdekel. Nincs ügynököm, aki keres, megtalál, van e-mail címem, kapcsolatba lehet velem lépni. Így vetődtem el Budapestre is. De a Scornt most egy időre a polcra teszem. Pillanatnyilag kérdőjel van bennem. Pihennem kell, pecázni, bicajozni, épp eleget melóztam az utóbbi időben.

MN: Meglehetősen ellentmondásosnak tűnsz. Amennyire vibráló a személyiséged, annyira nyomasztó a zenéd.

MH: Igen, ez abszolút így van. Mindenképp van bennem egyfajta kettősség, de alapjáraton ilyen vagyok. Persze mindenkinek megvannak a saját démonai, a saját sötét erői, amik néha eluralkodnak rajta. Van, hogy én sem tudom őket kordában tartani. Ilyenkor a fiam szokott szólni: apa, kicsit vonuljál félre! És akkor vissza kell térnem az alapokhoz, az segít. Például kimegyünk a kertbe és focizunk.

Kiss Tibor

Kovács LeventeAbsztrakt hip-hop

Mick Harris (1967, Birmingham) már húszévesen beírta nevét a Nagy Rocktörténelembe, hiszen ő dobolt a Napalm Death első - s egyben a grindcore-t megalapozó - albumán (Scum, 1987). Rövid idő után kiszállt az együttesből, és Nick Bullennel 1991-ben megalapította a Scorn formációt. A Scorn a kezdetekben indusztriális gitárzenekarnak tűnt, de a kilencvenes évek közepétől egyre inkább előtérbe kerültek az elektronikus hangzások, dobgépek, samplerek. Harris ´96-tól már egyedül alkotta az újabb és újabb Scorn-albumokat, egészen a tavalyi, a tizenkettedik nagylemezig (Plan B). Mindemellett több mint száz albumon szerepelt, számtalan zenésszel dolgozott együtt - a legtartósabb mellékszálnak a Bill Laswell és John Zorn társaságában létrehozott Painkiller trió bizonyult. Harris zenei világa főként Brian Eno ambient-sorozatában, a korai Swansban és a Radírfej című David Lynch-film zenéjében gyökerezik. A Scorn műfaji besorolására tett kísérletek többsége általában a "mindenhonnan mazsolázni" eljárást említi, legyen szó akár indusztriális zenéről, akár a drum ´n´ bassről; a legtalálóbb hasonlat szerint viszont a Scorn: absztrakt hip-hop. Bonyolult, már-már követhetetlen, máskor szinte táncolhatóan húzós dobalapok, széttorzított basszusok, idegborzoló zörejek, üveghangok - kikapcsolódásként olvassunk valamit Beckett-től.

publikálva
2003/21. (05. 22.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...