Két fiatal hosszú perceken keresztül beszélget, hogy vajon tényleg ott kapni-e a legjobb kávét, ahol éppen ülnek, s kell-e sapesz a magyar tél elviseléséhez. Így kezdődik ez a rövidke, amúgy „középhosszúnak” nevezett film, és hát később sem lesz kevésbé furcsa. Nincs klasszikus narratíva, aki összefüggő történetre vágyik, nyilván csalódni fog; kis pillanatok sorozatát látjuk. Pillanatok Igor (Dömötör András) életéből, aki hazatért Hollandiából, most meg eszi magát, hogy maradjak vagy menjek vissza?

Persze nincs ez ilyen egyértelműen kimondva, a Víziváros inkább metaforákkal dolgozik, de könnyű észrevenni, hogy a húszasok, harmincasok égető problémáit adják fel. Igor talán szereti a sapkás lányt (Kurta Niké), de fogalma sincs, meddig marad az országban, a lány meg már látja előre a kapcsolat végét, de mégis kötődni akar valakihez. Csupa-csupa fontos mai téma, amiről a rendező, Moll Zoltán mindenféle túltolás, szájbarágás nélkül beszél. Hallgatjuk a látszólag semmiről nem szóló dialógusokat, nézzük, hogy Igor és a barátja hogyan rója a budapesti utcákat, s próbál úgy tenni, mintha itt az égvilágon minden rendben volna. Nem meglepő, ha már az első percekben eszünkbe jut a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan; az is ilyen generációs film volt, bár a Víziváros aligha lesz akkora közönségkedvenc, a már-már túlságosan is laza szerkezete, a költőisége nem erre predesztinálja. Utóbbival egyébként nincs különösebb baj, szépen beszélnek a színészek, szépen mondják a néha azért kicsit elvont mondataikat.

Következő vetítés az Art+Cinemában február 10-én