Úgy az első két rész után a nézőt az elemi kíváncsiság ragasztja elsősorban a sorozathoz, hogy vajon az alkotók mivel ellensúlyozzák majd a skandináv közhelyek lefegyverző parádéját – és ha nem volna az egész annyira lehangoló, még radikálisnak is tekinthetnénk, hogy egyáltalán semmivel. Az Amerikából szívügyi okokból Svédországba emigráló Bruce-t követve rácsodálkozhatunk arra, hogy az ország összes lakosa magas, szőke, és szeret lerészegedni a szaunában, ahová – kapaszkodjanak meg – pucéran vonulnak be ezek a furcsa nyelven hadaró, maguknak való formák. Olyan világban járunk, ahol a Volvók sohasem karamboloznak, mindenki tud angolul, a faji/vallási/politikai feszültségeket meghaladták rég, ha pedig épp nincs munkád, a közvetítőközpont azonnal segít – vagyis konfliktusok sincsenek, és így tulajdonképpen cselekményről sem beszélhetünk, ami elég bátor húzás egy nem különösebben vicces sitcomtól.
Jó hír ellenben, hogy Amy Poehler ezerszer szellemesebb az öccsénél, a kreátorként és főszereplőként is bevetett Gregnél, a svéd anyóst alakító Lena Olin pedig a hatvanhoz közel is káprázatos jelenség. Kettő-null a nőknek – de mi itt, a haladó Európában azért már nem érjük be ennyivel.
