A grúz konyha hallatán ma is teafőzőre, szamovárra gondol a hazai közönség. Ám ha a kezünkbe kerül valami színes ismertető a „Kaukázus édenkertjéről”, mindjárt más a felállás. Az idegenforgalmi kiadványok szerint Grúzia nemcsak a bor és a pravoszláv egyház szülőföldje, de a hedonizmusé is. A legenda szerint a világ teremtésekor a grúzok csak ettek-ittak, közben elfelejtettek szólni az istennek, hogy hová költöznének, így az kénytelen volt nekik adni azt a sarkot, amelyet magának tartogatott. Ezek után nem csoda, hogy a Rózsadomb és Óbuda határán, az Ürömi köz 2. alatt működő Aragvi is fantasztikus lakomát ígér. A másik budapesti grúz étteremmel, a Hachapurival (Étel, hordó, 2018. január 25.) ellentétben itt a névadó nem népi étel, hanem egy folyó: az Aragvi a Kaukázus völgyében kanyarog, és arról nevezetes, hogy a torkolatánál áll Grúzia legrégebbi városa, Mcheta.
De ettől még a hachapuri, amit grúz lángosnak is nevezhetünk, kiemelt helyet kap az étlapon. Az adzsaruli nevű, csónak formájú változatra szavazunk (2000 Ft); nem bonyolítják túl, sajt, tojás és túró van a ropogós tésztán, mégis fantasztikus.
A csihirtma nevű leves (1300 Ft) Tbiliszi válasza az Újházi-tyúkhúslevesre, bár sötétebb színű, és nincs benne cérnametélt. Ennél is a főtt csirkehús lenne a lényeg, bár a magyar recepttől eltérően ezt bizonyosan nem főzték össze a levessel három nap és három éjjel. A lobio kotansit (3200 Ft) babfőzeléknek fordíthatnánk, bár semmi köze a miénkhez. El nem tudjuk képzelni, hogy főzték-e vagy sütötték, de az biztos, hogy mire cserépedényben az asztalunkra került, alaposan megdolgozták fűszerekkel. Igaz, hogy húsmentes, de így sem csak vegáknak ajánlható főételként. A csirkesaslikot (3200 Ft) elegáns fémnyárson tálalják, lilahagymával. A húson fekete szigetek jelzik, hogy a kelleténél többet volt a sütőben, amit főleg azért sajnálunk, mert amúgy remek íze lenne a különleges fűszerek miatt.
A medog nevű desszert (800 Ft) olyan, mint a Marlenka, csak nagyobb és szárazabb.
