Mivel az óbudai helyek java „Szindbád jegyében” üzemel, üdítő színfolt az olyan étterem, amely másféle tradícióval próbál híveket szerezni. Még akkor is, ha a Fő téren álló Csalánosi csárdát bárhol berendezhették volna az országban. Az ilyet szokták magyarosnak mondani, és az ilyenből legalább kettő van minden tízezernél nagyobb lélekszámú településen, illetve a főutak mentén, úgy száz kilométerenként, ám itt, a panelerdő és Krúdy Gyula árnyékában elég különös képződmény. Úgy is, ha tudjuk, hogy az igazi Csalánosi csárda Kecskemét mellett található, és még verset is írtak hozzá. „Erdő mellett épült fel ez a szép ékkő / Ez az igényes panzió és kedves vendéglő / Előtte a mutatós szép csobogó kis tó / Mely a díszhalak számára Eldorádó” – olvassuk a költő sorait honlapjukon, vagyis az óbudai étterem afféle fiókintézmény lehet.
Noha csobogó tóval nem szolgálnak Budapesten, amint belépünk az ajtón, műköves vízesést veszünk észre. Különben a tágas helyiség berendezése „csárdás” szeretne lenni, vannak kerítésre húzott köcsögök, ökörszekeres festmény, és így tovább, de sokkal szembetűnőbb az a reménytelen lakberendezői elképzelés, amely a 21. századi anyagokból próbál száz évvel korábbi hangulatot teremteni.
Viszont a felszolgálás korrekt, és az étlap sem okoz különösebb meglepetést. A csalánosi gulyás (1190 Ft), amelybe gombát, tejfölt és csipetkét is tesznek, megfelelő alapanyagokból készül, így a legjobb szívvel ajánljuk: egy kicsit tér csak el a szokványostól, pont annyira, hogy megjegyezzük. Ilyen a sertésflekken is (2090 Ft), amit hagymás-borsos csirkemájjal szórnak tele. Nem kell hozzá tudomány, nem is nagy bravúr, ám a szintén kiváló és jól megdolgozott húsra a legjobb választásnak tűnik az efféle feltét. Külön dicséret jár a krumplinak és az uborkasalátának (600 Ft) is. Érdekes módon a leginkább kreatívnak gondolt, mozzarellával töltött csirkebatyu baconben (2190 Ft) már egyáltalán nem izgalmas, bár ezzel sem lehet semmi bajunk, és ugyanezt mondhatjuk a csalánosi palacsintáról (890 Ft), amit sűrű gesztenyemasszával töltöttek meg, s vaníliával öntöttek le. Nem vagyunk tőle rosszul, de nem is őrizzük meg emlékezetünkben. Annál inkább a mennyiségeket. Ezerszer leírtuk már, hogy semmi szükség a túlzásba vitt adagokra, még akkor sem, ha ez az állítólagos közönségigény. Különben sem láttunk olyat, hogy a hungarocellben hazavitt étel felmelegített vacsoraként ugyanolyan örömöt okozzon, mint pár órával korábban.
