A nagy versengés ellenére sem lehet vitás, hogy Óbuda legpofátlanabb építészeti „megoldása” a Flórián térnél a Szőlő utcai tízemeletes házak paneltömbje, ami úgy takarja be a mögöttes hegyi panorámát, mint gondoskodó anya a gyermekét. Ám nagyot tévedünk, ha e látványosság alapján azt képzeljük, hogy a közelben kizárólag házgyári épületek sorakoznak. Többnyire azok, de néhány környező utcában más a látkép: csodával határos módon meghagyták a hetvenes években rombolásra kiszemelt házakat, bár a panelek árnyékában igen furcsán mutatnak. A beszédes nevű Föld utca egyik felében is tízemeletesek közt kóvályoghatunk, de a másikban a régi Óbuda építményei dacolnak, sőt az 50/C számú ház alatt egy kisvendéglő is befigyel. Elsőre azt gondolnánk, hogy a Gigler is a tipikus, krúdysta skanzencsárda, amiből jó pár akad Óbudán, de ahogy belépünk és feltárul a szerény enteriőr, ráadásul az ünnepnapi vacsoraidőben még a vendégek teljes hiányával is szembesülünk, egyből az ugrik be, hogy itt legfeljebb a környéken lakók ebédeltetése nyomán zakatolhat az üzletmenet.
A magyaros burgonyalevesről (350 Ft/csésze) a szegény ember vacsorája jut az eszünkbe: az apróra vágott krumplit mintha kizárólag sóval ízesítették volna, még szerencse, hogy nem vitték túlzásba. A hekkfilé sörtésztában, rizs, tartár (1700 Ft) a neve alapján a balatoni bódékat idézi, de az íze meg a külseje inkább olyan, mint egy nagyra nőtt fish and chips. Sajnáljuk is, hogy nem krumplit adnak mellé, mivel a rizs kritikán aluli. Nem okoz csalódást a baconszalonnás csirkefalatok (1300 Ft) nevű kreáció, az átlagos húson sokat dob a szalonna; kár, hogy a rizibiziről (320 Ft) nem mondhatjuk el ugyanezt. A mátrai borzast (1400 Ft) komolyan veszik, hiszen mellőzték a szokásos – „borzaska” – becézést. A hússal most sincs különösebb baj, ahogy a többi alapanyaggal, a tejföllel, a sajttal sem, de emlékezetesnek nem mondanánk. Ahogy a vargabéles (650 Ft) sem válik álmaink ételévé, de a rémálmainké sem. Pláne ennyiért.
