kertész lesek

Kerekedi csárda

  • kertész lesek
  • 2013. szeptember 29.

Gasztro

A 19. században még az Alföld volt a csárda intézményének legfőbb helyszíne, a 20. század közepére-végére már a Balaton környéke volt hangos a muzsikaszótól. Persze a két a dolog csak a nevében egyezett, míg a régi csárda maga volt a megtestesült funkcionalitás, néhány kivételt leszámítva az új vendéglátás legsötétebb bugyra lett, elsősorban a külföldi vendég megkopasztásának emblematikus helyszíne.

Ma már persze más szelek fújnak, de a balatoni csárda tartja magát. Továbbra is a turistabuszok célállomása, ahol többnyire mindenki jól jár: a közönségszervező, a tulaj, ahol a buszsofőrnek kotyogóban főzik az igazi kávét. Még a vendég sem veszít: eltöprenghet azon, hogy mi, magyarok mit eszünk azon a nyomorult koszton, amit goulashként reklámozunk.

false

A Kerekedi csárda Csopak és Füred között fekszik, vagyis áll: "a 71-es úton, ahol a babák állnak". Ha csak azok állnának. A nagyméretű, nádfödeles házban és körülötte komplett néprajzi gyűjteményt csodálhatunk meg a kocsikeréktől az elektromos fűnyíróig, köztük egy rakás értéket is, ám azzal, hogy műanyag gólyákat raktak a ház tetejére, tulajdonképpen sikerült mindent elrontani. Vagy legalább röhejessé tenni.

Viszont az árak is elég röhejesek, de emiatt cseppet sem szomorkodunk. Amikor lassan ötszázat elkérnek a parton egy lángosért, itt 390 a májgombócleves. Kár, hogy elsózták. Viszont a pisztrángjuk elég friss és ropogós. Fokhagymával, mandulával, petrezselymes krumplival és kiszolgálással (amire nem lehet egy rossz szavunk sem) együtt is olcsóbb majdnem egy ezressel (1980 Ft), mint a szerencsétlen hekk az akarattyai strandon. Amikor megérkezik a rántott libamáj (2400 Ft), már tényleg csak az ár-érték arányra tudunk figyelni. Tény, hogy gyanúsan olcsó, de nem is véletlenül: a krumplipüré értékelhetetlen, a májtól pedig leég a nyelvünk. Utána a "nagymama lekváros palacsintájával" (390 Ft) vigasztaljuk magukat, és nemhiába. Az idei első értékelhető palacsinta a Balaton partján, pedig már vége is a szezonnak.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.