Tavaly adta hírül a helyi sajtó, hogy „a szegedi halászlé hivatalosan is bekerült a Magyar Nemzeti Értéktárba, ami a hungarikummá válás előszobájának tekinthető”, és ez azért meglepő, mert azt hittük, hogy már réges-régen az. Hát nem az – ellentétben a karcagi birkapörkölttel, Fazekas Sándor miniszter szülőföldi házi kosztjával vagy a Béres cseppel –, de ez legyen azoknak a baja, akik e dicsőség érdekében képesek előszobázni.
Ha Szegeden vagyunk, mégis merre próbálkozzunk? Szokás szerint olyat lépünk, amit csak az amatőrök. Nem a horgászt, a hajóskapitányt, de még csak nem is a villamosvezetőt kérdezzük, hanem a taxisofőrt. Mondanunk sem kell, hogy végtelennek tűnő fuvar indul, egy idő után úgy hisszük, hogy ez már nem is Szeged, hanem, mondjuk, Szolnok. Lakó- és gyártelep mellett húzunk el a Tisza mentén, hogy végül egy olyan partiövezetben álljunk le, ahol a házikók többsége cölöpre épült, szóval minimum ártérre érkeztünk. Közel s távol csak egy olyan épület van, amit nem emeltek a magasba, ez lenne hát az úti célunk, a Kiskőrössy halászcsárda, amelynek a „története az 1930-as évekig nyúlik vissza”. Hogy ez a nyolc évtized hány kényszerszünettel járt, arról nem szól a beharangozó, ám elnézve az épület homlokzatára festett dátumos vonalakat, amely az áradások utáni vízmagasságokat jelöli, elég gyakran előfordulhat ilyesmi. Pánikra semmi ok, most olyan kevés víz van a Tiszában, hogy a pecások a gyerek homokozólapátjára ragasztják a csalit. Mégis alig hiszünk a szemünknek, hogy a nagy távolság (a pontos cím: Algyői út 17.) és a szerda délután ellenére is alig van szabad asztal.
Haltepertővel indítunk (850 Ft), és elsőre azt sem hisszük el, hogy halból van. Kívül ropogós, belül omlós, még sózni sem kell, sőt a fogpiszkálóra tűzés és az ezzel járó bénázás (nem tartja meg) sem zavar. Le vagyunk nyűgözve, és még nem is kértek érte sokat! De ez akkor is csak bevezető, felkészülés a halászlére (2000 Ft), ami kinézetre pontosan olyan, ahogy a bedekkerek fényképein: krómozott bográcsban lángoló vörös folyadék, kiálló szürke-barna-fehér darabkákkal. Így elmondva persze ijesztő, de higgyék el, élőben lenyűgöző! És az íze sem hasonlítható a balatoni vagy a velencei rokonéhoz, pedig azokról sem mondtunk rosszat. Az lehet a titok nyitja, hogy van itt valami pluszíz, amit nehéz lenne szavakba önteni. Kevesebb zsírral még jobb lenne az egész.
Mégsem járja, hogy ez legyen a vége. Mert van itt minden, a pontytól a csukáig (meg a lazacsteakig, de ki rendel itt ilyet?). Végül süllőt (65 Ft/dkg) választunk, egy kábé félkilós példány érkezik. Ha ilyet mérne a parti hekkes, minden bizonnyal összefutna a fél strand, ám ilyen előzmények után már nem okoz komolyabb lelkesedést.
A végén eszünk egy átlagos túrós palacsintát (250 Ft), tényleg csak az illem kedvéért.
