Szerencsére immár piros betűkkel jelezték a honlapon, hogy műtárgyvédelmi és élvezeti okokból a vezetések létszáma korlátozott, illetve érkezési sorrendhez kötött - de gondoltam, hiszem, ha látom, és főleg: ha hallom.
Óvatos léptekkel közelítettem hát Mautner Zsófia programja felé. Mikor feltűnt egy hatalmas, a sarki zöldségesünket megszégyenítő pult, telve friss primőrökkel, tudtam, helyben vagyok. A kérdés persze az volt, hogy fogják mindezt mozgatni. Ám épp a nagy érdeklődés miatt egy remek csavarral oldották meg a dolgot: a legnagyobb csarnokba áthelyezték azt az egyetlen képet, amiről Zsófia beszélt, és komplett hangosítást szereltek be. Ezenfelül a kép reprodukciója is körbe-körbejárt, hogy az apróbb finomságokat is megízlelhessük. Zsófia egy zöldségcsendéletet választott, mutogatópálcája pedig stílusosan egy hosszú cassia, azaz koreai fahéj lett. Hab a tortán, hogy ezután odafértem a Reneszánsz Csarnok workshopnak becézett játszóházához is: készítettem egy ehető festményt Winkler Nóra és Viczkó Bea mestercukrász vezényletével. Olvastam már erről Nóra könyvében, de míg ott Mondrian-képeket álmodtak süteménybe, itt azért másfajta művekből áll a gyűjtemény. Többen gyürkőzünk neki egy madarakból álló festménynek - ki-ki gyúrta a saját marcipánmasszáját, majd ragasztotta az előre lesütött fehér sütire, ami tényleg olyan volt, mint egy vászon -, ami ismerkedési szempontból sem utolsó ötlet. Elégedetten indulok el: oké volt a kacsa meg a flamingó is, de az én hattyúm lett a legszebb.
Szépművészeti Múzeum, március 8.
