Esemény

Múzeum+

  • - karafiáth -
  • 2012. április 14.

Gasztro

A Szépművészeti sorozatának múlt csütörtöki alkalmán a gasztronómia volt a hívószó. Legutóbbi látogatásom tumultuózus jelenetei, nézhetetlen-hallhatatlan tárlatvezetései után volt bennem némi szorongás: vajon szeretnék-e belekóstolni mindebbe megint.

Szerencsére immár piros betűkkel jelezték a honlapon, hogy műtárgyvédelmi és élvezeti okokból a vezetések létszáma korlátozott, illetve érkezési sorrendhez kötött - de gondoltam, hiszem, ha látom, és főleg: ha hallom.

Óvatos léptekkel közelítettem hát Mautner Zsófia programja felé. Mikor feltűnt egy hatalmas, a sarki zöldségesünket megszégyenítő pult, telve friss primőrökkel, tudtam, helyben vagyok. A kérdés persze az volt, hogy fogják mindezt mozgatni. Ám épp a nagy érdeklődés miatt egy remek csavarral oldották meg a dolgot: a legnagyobb csarnokba áthelyezték azt az egyetlen képet, amiről Zsófia beszélt, és komplett hangosítást szereltek be. Ezenfelül a kép reprodukciója is körbe-körbejárt, hogy az apróbb finomságokat is megízlelhessük. Zsófia egy zöldségcsendéletet választott, mutogatópálcája pedig stílusosan egy hosszú cassia, azaz koreai fahéj lett. Hab a tortán, hogy ezután odafértem a Reneszánsz Csarnok workshopnak becézett játszóházához is: készítettem egy ehető festményt Winkler Nóra és Viczkó Bea mestercukrász vezényletével. Olvastam már erről Nóra könyvében, de míg ott Mondrian-képeket álmodtak süteménybe, itt azért másfajta művekből áll a gyűjtemény. Többen gyürkőzünk neki egy madarakból álló festménynek - ki-ki gyúrta a saját marcipánmasszáját, majd ragasztotta az előre lesütött fehér sütire, ami tényleg olyan volt, mint egy vászon -, ami ismerkedési szempontból sem utolsó ötlet. Elégedetten indulok el: oké volt a kacsa meg a flamingó is, de az én hattyúm lett a legszebb.

Szépművészeti Múzeum, március 8.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.