Az étteremben zajló előadásban az ételeknek legalább ugyanakkora jelentőségük van, mint az ötletesen adaptált jeleneteknek: a hét fogás között a Dekameron öt történetét játssza el a fiatal színészekből, stúdiós hallgatókból álló társulat. A két "művészeti ág" szándék szerint kiegészíti egymást, és amennyire ez egyáltalán lehetséges, az elgondolás meg is valósul. Így persze a színház nem hatolhat túl mélyre, hiszen a teli has nem könnyen emésztené meg a magvas gondolatokat; jó humor és könnyen érthető történetek szerepelnek az étlapon. És bár a színészek sokszor túlontúl teátrálisan, harsányan játszanak, az előadást kollektíve megrendező társulat kihozza a maximumot a helyzetből. A Dekameron hasonló történeteinek - megcsalt férjek, elcsábított lányok, tiltott esküvők és mindezek furfangos rejtegetése a jellemző motívumok - lehető legváltozatosabb színre állítására törekszenek, ezáltal a játék egy percre sem válik unalmassá. Van szinte mozdulatlanul, stilizálva előadott csábítás, amelyben mindenki szenvtelen hangon kommentálja saját cselekedeteit, van lufikkal érzékletesen szemléltetett násztánc, nézőkkel kokettáló színésznő, vannak dalok, remek kísérőzene és magával ragadó lelkesültség - ennél sokkal többet pedig nincs is értelme egy vacsoraszínháztól várni. Pláne, ha egyes fogások - mint a tárkonyos krumplimártással kísért bárányborda vagy a sonkás madeleine-nel tálalt kacsanyelv - önmagukban emlékezetesebbek, mint egy-egy mégoly komoly, ám középszerű színházi előadás.
Laci!Konyha!, március 19.
