Elképzelni is nehéz, hogy száz évvel ezelőtt nyomortelep lakói tengették életüket annak a névtelen XI. kerületi csomópontnak a környékén, ahol összefut a Hamzsabégi, a Tétényi, a Bartók Béla és a Karolina út, és a fölötte átívelő hídon pedig a Déli összekötő felől érkező vonatok érik el hamarosan Kelenföldet, illetve fordítva. A legjellegzetesebb tájelem mégsem ez, nem is az ezerszemű lámpás kereszteződés, inkább az az ötemeletes „örökmodern” társasház, amely az 1960-as évek elején épült, és azóta sem veszített varázsából. (Ezt vegyék halál komolyan!)
A Karolina út 72. azonban nemcsak küllemével tűnik ki a környék épületei közül, de azzal is, hogy minden időben étterem működött a földszintjén. „A Karolina út sarkán, a vendéglőben a BKV dolgozói tartották zártkörű rendezvényüket. (…) Az üzlet vezetője – ugyancsak munkásőr – szívélyesen invitált bennünket egy forró kávéra. Csendesen szemléltük a vendégek távozását, a pincérnők s a felszolgálók akkurátus mozdulatait, ahogyan pillanatok alatt eltüntették a piszkos poharakat, a dugig tömött hamutartókat” – olvasható a Polgári Védelem című lap 1971-es karácsonyi számában. Akkor a lap száguldó riportere a XI. kerületben razziázó rendőrökkel töltötte az éjszakát, mi viszont 2010-ben ezt írtuk: „Örömmel jelentjük, hogy a Da Raffaellóé az egyik legtisztességesebb konyha az olaszozó vonalon.” Ebből is látszik, hogy negyven év alatt mekkorát fordult a világ; lám, a rendezvények lebonyolítására alkalmas csikkes vendéglő is pazar pizzériává változott piaci viszonyok közepette. A helyet akkor Da Raffaellónak hívták, teljesen odavoltunk érte, ezért is kerestük fel ismét. Tizenkét év múltán.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
