„A tanácsházán, az egészségügyi osztályon utalják ki azokat az SZTK-jegyeket, amelyek a jódos-sós gyógyfürdő használatára jogosítják az arra rászoruló pesterzsébetieket és soroksáriakat. Pesterzsébeten ugyanis jódforrás bugyog a csepeli átjárónál, a Duna-parton. Ez a forrásvíz táplálja a fürdőt, amely ragyog ugyan a tisztaságtól, de nagyrészt a régi fatákolmány” – írta a Béke és Szabadság című lap 1956 februárjában. A cikkből kiderül, hogy már 1952-ben megkezdődtek az ún. Gubacsi-híd lábánál az új fürdőépület építési munkálatai, és azt ígérték, hogy egy év alatt végeznek, ám ez több mint három év alatt sem sikerült. Végül 1956 áprilisában adták át ünnepélyes keretek között, és akkor még senki nem sejtette, hogy a fürdő következő ötven éve különféle felújítások, átalakítások és karbantartások sorozataként lesz a legkönnyebben leírható. Aztán a 2000-es évek elején bezárták, és csak 2019-ben nyílt meg újra, immár kacsalábon forgó wellnesslétesítményként.
Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a fürdő közvetlen környezete, a pesterzsébeti Duna-part is változásnak indult, az addigi lepusztult romantika helyett a Kopaszi-gáthoz hasonló steril néppark kezd szárba szökni itt, a hozzá illő szolgáltatásokkal. A legjellegzetesebbnek a Vakvarjú Csónakház mondható, amely egyszerre rendezvényközpont és étterem. Neve ugyan a 20. századi kocsmavilágot idézi, de ez csak csalóka látszat. A Vakvarjú ma már valóságos étteremlánc öt budapesti egységgel a „megfizethető minőség” jegyében.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
