Gasztro

Ami a konyhai ünnepeket illeti, éppen köztes állapotban vagyunk. A disznótoros időszak és a báli szezon véget ért (talán a tél is, végre); legfeljebb néhány farsangi fánk kornyadozik a vájdlingban, éjszaka már nem zavar a ropogós vér szaga, és a böllér sem hadonászik a pisztolyával. A következő nagy konyhai hadművelet viszont, aminek eredménye rendszerint egy kiadós húsvéti lakoma, még nagyon távolinak tűnik. Hol vagyunk a kötözni való sonkáktól, a napot megszégyenítő tojássárgáktól, a ragyogó tésztáktól, pompás likőröktől, az árokba fordult kerékpárosoktól!

Egyáltalán nem muszáj sajtot enni, a japánok például kifejezetten viszolyognak tőle. (Igaz, ők viszont odavannak a moszatokért.) Sajt nélkül tehát lehet teljes életet élni, azonban, ha egy nemzet már úgy döntött, hogy sajtot eszik, érdemes egy kicsit odafigyelni rá.

Az évszázados német-francia ellentétnek ugyanaz az oka, mint a töröktől való félelemnek az egyesült Németországban, és ez nem a vallás, nem területi viták, csupán az eltérő hagymafogyasztási szokások. Ez azonban nem csekélység, ennél jóval pitibb ügyek miatt is rendeltek már el általános mozgósítást.

Íme egy mai magyar sikertörténet, de tényleg. Egy hűtőgéppel és egy préssel kezdték, 1993-ban még csak bérelték a pincét, ma övék szinte az egész hegy. A Hilltop-Neszmély Rt. a nyugati piacokra koncentráló magyar vállalatok között is konkrétan a top táján van, éves kivitelük 9-10 millió palack körül mozog. Munkálkodásukat -mindenféle díjakban realizálódó - széles körű nemzetközi elismerés övezi. 1997-ben Angliában Kamocsay Ákost választották az év borászának. Ugyanitt ´98-ban 7500 borfajta közül az ő cserszegi fűszerese lett az év fehérbora. A hazai elismerés sem késett sokáig, a Magyar Bor Akadémia a tavalyi év végén tüntette ki ugyancsak "Az év bortermelője" címmel. Utánanéztünk.

A magam részéről maximálisan meg vagyok elégedve avval, hogy a boltos nem veszi személyes sértésnek, ha vásárolni, a benzinkutas provokációnak, ha tankolni, a pincér pedig impertinens szemtelenségnek, ha ebédelni akarok. Minden más már matyóhímzés a kenderen. Ezt csak azért mondom, mert vannak ezek az örök elégedetlenek, akiknek semmi se jó. Megőrjítenek.

Három perverz beszélgetett egy jeges téli éjszakán a szobi vasúti híd alatt: dr. I., én és Sárkány Gusztáv. Ahelyett, hogy egy - pontosabban három - kád illatos meleg vízben ábrándoztunk volna a kövér balinokról, heringtől bűzlő kézzel kucorogtunk a tűz mellett a nagy hídpillér tövében, és a menyhalak természetét elemeztük. Pedig egyáltalán nem így indult a nap.

Állunk az országút mentén, Észak-Tolnában valahol, cigaretták égnek, és megy le a nap. Megint bővült egy darabbal az Átélt Hangulatok Tára. Országút lemenő nappal, ez már megvolt sokszorosan, mindenféle fényben, de elromlott busz erősen túldimenzionált időtlenségben várakozó utasaként, a kiszolgáltatottság derűs felelőtlenségében ugyanez - a helyzet hangulati összetettsége igazi unikum.

A húgom pasija érdeklődni kezdett a horgászás iránt, mire elvittem egy csendes dévérezésre a Hajógyári-szigetre. Ültünk a zöld lombok alatt a délutáni fényben, fogtam egy szép, barna hátú, ezüst oldalú dévért, de mivel nem volt nálunk szák, harmadik társunk agyonverte egy száraz ággal. Nem tudom, hogy ez volt-e a legcélravezetőbb módszer arra, hogy Dáviddal megszerettessük a horgászatot. Péterben annyi finomság és érzékenység volt, mint Károly barátomban a szíriai Aleppóban, ahol a multikulturális terror miatt kifejlődött gátlásosságunk következtében kis híján mind a négyünket ellenállás nélkül megerőszakolt egy Abdul nevű masszőr.

A bort ünnepelni Magyarországon merész dolog. Több okból. Emlékeink és napi tapasztalataink nem sok okot adtak eddig a vigalomra. Ne szépítsük, az ismert fordulat, mely szerint a magyar borok messze földön híresek, inkább nyelvünk csodája. Hogy is nem veszett ki szótárunkból az állami borhamisítás évtizedekig tartó szezonja idején? A mai hétköznapok képe még sanyarúbb. A világ kannásbor-termelésének és -fogyasztásának úgyszólván teljes vertikuma hazánkra korlátozódik. A gyomorvérzés napi praxis. Öntestére valamit is adó polgár nyilvános helyen csak a legritkább esetben kockáztat meg akár egyetlen pohár folyóbort.

A tokaj-hegyaljai gazda négy év alatt tizenkét nemzetközi és külföldi kitüntetést nyert boraival, idén 1993-as évjáratú aszúesszenciája kapott aranyérmet. Pedig Dusóczky Tamás élete sokáig nem a szőlészetről szólt: több mint harminc évig Svájcban foglalkozott számítástechnikával. Hogy mégsem lett belőle svájci nyugdíjas, azt azzal magyarázza, hogy a név kötelez. Édesapja egykori birtoka, a mádi Kővágó-dűlő még hegyaljai viszonylatban is a legendák legendája, igaz, 1951 óta nem termelnek itt szőlőt, a terület afféle senkiföldjévé vált. Dusóczky Tamásnak Szegiben van birtoka, innen származnak díjnyertes borai, mindezt azonban jelentéktelen epizódnak tartja ahhoz képest, hogy tavalytól a mádi Kővágó-dűlő ismét Dusóczky-tulajdon. Úgy gondolja, ha a dűlőn ismét megkezdődhet a szőlőtermesztés, az lesz az igazi szenzáció.

A csukázásnál az a legfontosabb - tanítgatott doktor D., a neves ikonista -, hogy ne dübögjünk. A dübögés elriasztja a halakat. Mindezt jóval az előtt kötötte a lelkemre, mielőtt kék kalapját a földhöz vágta, és üvöltve ugrált rajta. Nagyjából a két időpont között húzódott el az az időszak, amit csukázásnak nevezünk.

"Elkaptam egy holstein-frízt!" - mondta az ajtóban állva dr. I. barátom apja, a disztingvált védőügyvéd, aki mostanában minden idejét kedvenc hobbijának szenteli, vagyis szarvasmarhákat fényképez. Hiába hozott magával egy egész cipősdoboznyi friss nagyítást, az öreg dr. I. ezúttal nem tudta magára vonni a figyelmünket. A fia meg én éppen egy döglött nyulat szárítottunk a hajszárítóval, és az életünkért reszkettünk.

Szombaton hosszú idő után újra horgászni mentünk régi barátommal, dr. I.-vel. Izgalmas nap volt. Először vérszívó férgek támadtak ránk Újpesten, aztán a politoxikomán boncolóorvos fogott két hatalmas kárászt, talált egy kvarcórát, és kis híján összeismertetett a jászárokszállási alvilággal.