Bormagyarország:

Tőkéről az angoloknak

Neszmély - Kamocsay Ákos
szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2000/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Íme egy mai magyar sikertörténet, de tényleg. Egy hűtőgéppel és egy préssel kezdték, 1993-ban még csak bérelték a pincét, ma övék szinte az egész hegy. A Hilltop-Neszmély Rt. a nyugati piacokra koncentráló magyar vállalatok között is konkrétan a top táján van, éves kivitelük 9-10 millió palack körül mozog. Munkálkodásukat -mindenféle díjakban realizálódó - széles körű nemzetközi elismerés övezi. 1997-ben Angliában Kamocsay Ákost választották az év borászának. Ugyanitt ´98-ban 7500 borfajta közül az ő cserszegi fűszerese lett az év fehérbora. A hazai elismerés sem késett sokáig, a Magyar Bor Akadémia a tavalyi év végén tüntette ki ugyancsak "Az év bortermelője" címmel. Utánanéztünk.

Ha Budapest felől közelítünk a régi Bécsi úton, a Neszmélyt jelző tábla után közvetlenül, az első nagyobb szemétdombnál kell balra fordulni. A szembejövőkkel diszkrét (értsd: nehezen észrevehető) táblácska tudatja, merre kell a Hilltop Neszmély Wine Hotelba, következésképp a borászatba is haladni. De a pestiek bízzanak csak a szemétben. Az útszéli látvány útszéli. A Melegeshegy (a Gerecse tán legészakibb orma) felé vivő szerpentin ugyancsak infernális, tankcsapdákkal dúsan átszőtt rutinpálya. Ám ha, megúszva a tengelytörést, fölérünk,

minden jóra fordul

Először a Borhotel jön szembe, ránézésre süttői terméskő, palakék kiegészítőkkel, 1995-ben kezdték építeni, ´97-ben nyitott; kétségtelenül meggyőző objektum. A helyi erők különösen az éttermére büszkék, nyilván méltán. A borászat és a gasztronómia kézenfekvő összefüggéseit szem előtt tartva, a Gundel viceséfjét szerződtették, hisz ugyan mi másért is vetődnének ide a népek, mint az asztali örömökért.

A panoráma még ebben a kopasz kis télben is fölülmúl minden képzeletet, alant a barnás Duna, szemben tán Mocsa (Szlovákia), szőlők, amerre a szem ellát, csak pont a szembeeső, a legközelebbi rontja az összhatást meglehetős ápolatlanságával. "Ez az egy pont nem a miénk, a kárpótlás során kapta valaki, és nem akar megválni tőle" - mondja Kamocsay Ákos, de ne szaladjunk ennyire előre.

Továbbhaladva ugyanis negyed kőhajtásnyira, aktuális jövetelünk kitűzött céljához, a borászathoz érkezünk.

Kívülről maga az "üzem" is jól mutat, szembeötlő a rend. Melynek szellemében alighanem, talpig feketében zord biztonsági őr fogad, s kéri a személyit. Hogy ki az ördög ruházta föl az erre szolgáló jogosítvánnyal, firtassa a fene, egy sikersztori nyomában, örülni jöttünk.

A belvilág,

mint odakünn már-már megszokhattuk, példásan pedáns. Semmi fölösleges csicsa, a főborász irodáján leginkább az látszik, hogy ide dolgozni jár a gazdája. Ki amúgy szívesen fogad, a kávé is pazar. Könnyed, sportos elegancia az övé, s egy olyan "gyárlátogatás" következik, mely után az egykor létező szocializmus valahány termelési-film-készítője megnyalta volna mind a tíz ujját. Talán azért van ez így, mert a valódi kapitalizmusban járunk.

Tisztán látszik, nagyüzemi borászatban bolyongunk, ám könnyen felejtjük megkövesedettnek hitt pinceszeri nosztalgiáink, lopóval osonó, borvirágot orrontó gazduraságot, az emeletnyi magasságokba szökő fémtartályok közelről sem riasztók, szemernyi kétségünk sincs, jó bor készül azokban.

Kamocsay Ákos is szól az efféle nosztalgiákról, melyek szerinte ugyancsak tévesek, legalábbis féligazságokon nyugszanak, miszerint csak azok a törpegazdaságok csepegtetnek kellemes nedveket, ahol a gazda megtapint minden egyes szőlőszemet, sőt. "A borászat az összes feldolgozott szőlőnek mindössze a tíz százalékát termeli meg helyben - évente átlagosan 80 hektár új telepítéssel -, a fennmaradó 90 százalékot az ország tucatnyi híres borvidékéről vásároljuk. Szakembereink mindenhová személyesen és folyamatosan látogatnak. Végigkísérik a szőlő útját a kezdetektől a végig." A szüret is a jelenlétükben zajlik, kizárólag a társaság erre a célra rendszeresített műanyag ládáiba (no vödör, no konténer), melyek most tisztára mosva pihennek itt.

A patikai körülményeket a láthatóan nagyarányú fejlesztéssel járó föld- és építőmunkák sem csúfítják, köztünk szólva még a kőművesek is csak feleannyira koszosak, mint az egyébként kötelező nekik máshol.

A bor helyi útja a palackozóban ér zenitjére, amit látunk, óránként 3000 vázányit teljesít, de napjai meg vannak számlálva, az ennek pontosan kétszeresére képes gépsor már a nyitott kapukat döngeti. Egy vadiúj sauvignon blanckal telnek az üvegek, itt látunk először élőerőt, a szalag mellett tizennégy asszony dolgozik.

Ám a mi utunk még nem ér véget, végre egy "igazi" borospincébe jutunk. Vörös dongájú tölgyfa hordók impozáns sora, fényképezgetés. Mondjuk - nekem legalábbis - az idei borfesztivál óta a médiából szinte dől a lé, a honi borászatnak manapság kezd olyan lenni a publicitása, mint amilyet érdemel. Vélhetően ennek (is) betudható főborászunk lankadatlan helytállása a fotózás során. Emitt újszerű hordók, "barrikolásra csak újak használhatók, maximum két-három évig", arrébb kecses vasrács mögött palackok pókhálósodnak, mint a filmeken. Ennyit a szemnek.

Vissza az irodába, és a további információk tengerébe, megtudni leginkább most már, mit a főborászról s művéről érdemes.

Kamocsay

Ákos, mint az az eddigiekből úgyszólván megalapozottan gyanítható, nem ma kezdte, noha pályája kalandosnak éppenséggel nem mondható. 1970-ben diplomázott a Kertészeti Egyetemen, majd huszonhárom évet a legendás Móri Állami Gazdaságban húzott le, végigjárva "a szamárlétra összes fokát a gyakornokságtól a főborászságig". Könnyen kiszámítható, ez a második munkahelye. Kérdésünkre nem tagadja, amit láttunk, élete műve. A borászat - melynek, elmondása szerint, egy kisebb része az ő tulajdona - termelésének 95 százalékát Angliába exportálja. Jelen vannak a legnagyobb szupermarket-hálózatokban (Tesco, Marks & Spencer, ilyenek) éppúgy, mint az ékszerdoboznyi szaküzletekben. Fokozatosan jöttek fel, az alsó polcokról fölülre. (Borok tekintetében ez szó szerint értendő, alul a tömegborok laknak.) Mi ez, ha nem magyarságteljesítmény, mondhatnánk, ha szoknánk ilyeneket.

Ez a teljesítmény kivált a magyar borok világhírének tekintetében tűnik heroikusnak. Ne szépítsük, az elmúlt ötven évben mi a rögvalót döntöttük magunkba vendéglátó-ipari kalandozásaink során. Kamocsay sem árul zsákbamacskát. A szőlő és bor hazájában rendeleti úton folyt a pancsolás, az állami moslékpalackozás. A keleti piac, mint az adu ász vitt mindent, az elismeréseket a kizárólagos mennyiségi szemlélet jegyében osztogatták. Ha véletlenül, mindennek dacára egy bor mégis jobbra sikeredett, az ment a nyugati alsó polcokra. Magukra valamicskét is adó borászok, önnön szórakozásukra és kollégáik örömére készítgettek időről időre pár hordónyi igazit, csak hogy ki ne jöjjenek a gyakorlatból. Ráadásul úgy nézett ki a dolog - mint a honi lét összes lehetséges területén -, hogy mindez örökké fog tartani.

Hát nem. A keleti piacok villanásnyi idő alatt omlottak össze, a hazai borászatot finoman szólva is felkészületlenül találva. Ami döbbenet, hogy momentán nyista ruszki piac, oda benyomultak az olaszok meg a portugálok, pedig ócska lőrével ma is rogyásig a közértek polcai - ezt mi mondjuk. Kamocsay Ákos, bár a minőségről alkotott sarkos véleményünket nem cáfolja, de állítja, Magyarországon még a literes borok is szőlőből készülnek. Leplezzük gyanakvásunk, nem a mundér becsületének védelme szól-e belőle, de ez nem is érdekes, e helyt ízetlenség a sekélyebb ügyekről beszélni.

Ám ami hasonlóképp készületlenül fogja érinteni a hazai borászatot, az az uniós tagság lesz, ebben ő sem kételkedik. Nem lesz majd 30 százalékos védővám, jönnek a jó minőségű mediterrán tömegborok, aztán az erős hazai megint nézhet ki a fejéből. Ez persze még odébb van, úgyhogy nyeshetünk vissza az adatokhoz.

A közel tízmillió palacknyi éves termelés

másfél százaléka

kerül saját leányvállalatuk forgalmazásában a magyar üzletekbe. A szisztéma, mint Albionban: szupermarket-hálózatok (Tesco, Cora, Metro, Meinl Gyula) és parányi borboltok. A maradék pár százalék Skandináviába, Hollandiába, Kanadába.

A fejlesztés állandó, a piacok bővítése persze napirenden, ám ebben a szakmában a piacok megőrzése talán még nehezebb feladat. De ha már, akkor: a főcsapás iránya Amerika, konkrétan az Egyesült Államok. Kamocsay Ákos, mint a minden bortermelő számára ígéret földjeként váró, mai fehér foltról, Kínáról is említést tesz. Képzelhetjük, mennyi szomjas népek laknak arra.

Miről nem volt szó eddig? Mit tesz isten, a borról.

A Hilltop évi 70 ezer hektoliteres termelése, a korább leírtakhoz hasonlóan, ugyancsak tiszteletre méltó sokrétűségével tüntet.

A teljesség leghalványabb igénye nélkül említünk néhányat.

Vannak egyfelől a külföld által ismert és keresett fajták bőségesen. chardonnayk, sauvignon blancok, traminik, rajnai rizlingek. De, mint azt a cserszegi fűszeres sikere is bizonyítja, a speciális hazai fajták, a hungaricumok se hiába. Hárslevelű, furmint, sorolhatnánk.

Kamocsay szívesen és kedvvel kísérletezik egyébiránt, koncepciója szerint minden évre dukál valami extrawurst. Ilyen a pinot noir white, valami, amit vörösnek ismertünk meg, fehéren.

Kereskedelmi tapasztalataink birtokában végezetül az

irsai olivérről

szólnánk, úgy is mint kimondott hungaricumról, noha láttunk már Szlovákiában készültet is. Kamocsayt idézve megint, ez afféle "szoktató bor". Intenzív gyümölcsillata révén képes a borisszaság mocsarába rántani az üdítőitalokon szocializálódott újabb és újabb generációkat. (Mellesleg a borok karakteres gyümölcsillata, mely az erjedés normál esetben magas hőfokán rendszerint odavész, tekinthető Kamocsay Ákos legfőbb specialitásának. Borai folyamatos hűtés közben készülnek, s többségük ugyancsak hidegen, 9-10 Celsius-fok körül fogyasztandó.)

Történt egyszer, hogy a századelő híres, ám léha szőlőnemesítője, tartozván fűnek-fának igencsak, fuvarosát csalafinta gesztussal próbálta kielégíteni. Egy jelentősebb adósság átütemezésének reményében kilátásba helyezte: a következő nemesítését róla fogja elnevezni, s az écát tett követte. Találós kérdésünk pedig: hogy hívták a fuvarost?

Ez a fajta a legkorábban szüretelendő szőlő, nem egészen érett állapotában augusztus 20. után kezdik szüretelni. Általában 16-17 cukorfok körül kerül a puttonyokat kiváltó műanyag ládákba. Új borként már szilveszterkor fogyasztható, s javallott haladéktalan elpusztítása, lévén nem az a kimondott óbornak való. Utóbbival nincs is hiba, könnyű, jó ízű, és csúszik, mint a veszett fene. A honi kereskedelemben mondhatni baráti áron fordul elő, a Hilltop-féle úgy hatszáz forintok magasságában.

Ugyanezen irányú, vásárlói gyakorlatunk által összegezhető tapasztalataink szerint aligha tévedünk, ha állítjuk: Kamocsay Ákosnak Irsai Olivér bizonyára élete végéig grátisz fuvarozna, akár egész Angliáig.

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2000/9. (03. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kultúra

még több Kultúra...

Narancs

Vélemény

még több Vélemény...