Interjú

"Ezen kizárólag veszíteni lehet"

Pete Péter közgazdász az inflációról

  • Mészáros Bálint
  • 2012.11.04 12:10

Gazdaság

Magyarországon stagfláció van, azaz recesszió párosul Európa legnagyobb inflációjával. Az ELTE Közgazdaságtudományi Tanszékének vezetőjét a magas infláció okairól, következményeiről, illetve a Magyar Nemzeti Bank legutóbbi kamatcsökkentéseiről kérdeztük.

Magyar Narancs: Mennyire számít magasnak az idei évre előre jelzett 5,8 százalékos infláció?

Pete Péter: Az elmúlt harminc esztendőben a világban a monetáris politika azt tartotta, hogy az infláció egyike azon negatív makroökonómiai jelenségeknek, amelyek igenis kiküszöbölhetők. Ez a fordulat sikerrel is járt, a 90-es évek közepétől a 2000-es évek végéig teljesen megszokott dolog lett, hogy ha a jegybankok mondjuk két százalékot tűztek ki célul, akkor a világ érdemi országaiban körülbelül annyi is volt. A válság óta sok helyen még ennél is kisebb, és a jegybankok éppen azon aggodalmaskodnak, hogy a negatív infláció fog más, bonyolult okok miatt zavarokat okozni. Ebben a keretben a magyar inflációs érték - ami augusztusban amúgy 6 százalék volt - nagyon magasnak számít, nemcsak az irigyelt nagy és gazdag országokhoz, de a régiós versenytársainkhoz képest is. Az pedig, hogy miközben keresleti vergődés van, valahol mégis ekkora infláció legyen, kifejezetten szokatlan jelenség.

MN: Milyen következményei vannak a magas szintnek? Azt szokták mondani, hogy az infláció a szegények adója, mert ők nem tudnak a pénzromlás ellen befektetésekkel védekezni.

PP: Én ezt nem találom annyira szerencsés megfogalmazásnak. Az inflációval szemben azért van az emberekben nagyon ellenséges érzület, mert az árak emelkedését elválasztják attól, hogy közben esetleg a nominális bérek is emelkednek. Ha ön gyárigazgató, és a szakszervezet odaront önhöz, hogy márpedig jelentős bérnövekedésre van szükség, akkor könnyebben enged ennek, ha egyébként az elkövetkezendő egy-két-három évben a gyár termékeinek árában dinamikus növekedésre számít, amiből majd ki tudja fizetni a béremelést. Ebben az esetben az árak és a bérek egyszerre nőnek, a bérek vásárlóereje nem változik. Az igaz, hogy miután az árazási és bérezési döntések nem egyszerre és mindenki számára átláthatóan születnek meg, mindig van, aki éppen nagyon rosszul jár, és ennek elkerüléséhez nyüzsögni kell. De a szegények nem az infláció miatt szegények, hanem mert rossz az érdekérvényesítési képességük, ami pedig defláció idején is rossz. Az is igaz, hogy általánosan gyors áremelkedés idején a törvényileg nem indexált járadékjellegű jövedelmek - segélyek, családi pótlék stb. - elinflálódnak. Szoktunk is arra gyanakodni, hogy a kormány saját maga generálja az inflációt: így csökkenti a kötelezettségeit anélkül, hogy rá haragudnának. Az így elérhető költségvetési könnyebbség viszont nem az a nagyságrend, amiért érdemes volna a gazdaság termelő és üzleti szférájában a stabilitást kockáztatni, ami miatt aztán alacsonyabb lesz a gazdasági növekedés.

MN: A magas inflációnál már csak az ingadozó, kiszámíthatatlan infláció a rosszabb, hiszen a vállalkozások nem tudnak tervezni. A 6 százalék egyúttal azt is jelenti, hogy a várakozások szerint ez akár ennél jóval nagyobb is lehet?

PP: Az inflációs folyamatban a kiszámíthatatlanság a legkellemetlenebb. Egyszerűbb volna az infláció kezelése, ha mindenki együtt, teljesen párhuzamosan emelne 5-6 százalékot, és a folyamat nem torzítaná a relatív árakat. De a világ nem ilyen, ideiglenes relatív ártorzulások jönnek létre, ezért a magasabb infláció valóban mindig kiszámíthatatlanabb. De fontos hangsúlyozni, hogy bár a köznyelv mindenféle árszintemelkedést inflációnak nevez, nem kezelendő mindegyik ugyanúgy. Árszintemelkedést okozhatnak egyedi események, például ha nő a kőolaj világpiaci ára, ha aszály van, és ezért drágább lesz az élelmiszer, vagy ha a kormány megemeli a forgalmi adót, amit az üzletek továbbhárítanak a fogyasztókra. Ezek ellen monetáris politikai eszközökkel nem nagyon lehet küzdeni, és nem is érdemes megpróbálni. Ha az egyik évben szárazság van, akkor világos, hogy felmegy a kenyér ára a színes tévéhez képest, és ezt a relatív drágulást sajnos le kell nyelni. Ezt az okcsoportot azonban feltétlenül el kell választanunk attól, amikor az árszint növekedésének nem ilyen egyedi okai vannak, éppen ezért nem ideiglenes a hatásuk sem. A monetáris politikával azokat a jelenségeket lehet kezelni, amikor az árszínvonal-emelkedés úgy válik általánossá, hogy annak ilyen, a reálgazdaságban gyökerező oka nincsen. Az inflációnak az alapvetően a várakozásoktól függő részét nevezzük maginflációnak, és ez az, ami a monetáris politikával megszüntethető. Ha az emberek arra számítanak, hogy a jövőben is infláció lesz, akkor azok, akik árakról döntenek, ezt a várakozást belekalkulálják valamennyi döntésükbe. Ha a jegybank nem lép fel a maginflációval szemben, akkor ezek a várakozások saját magukat folyamatosan beteljesítik, az eredmény pedig visszaigazolja a várakozásokat, és mindenki meg lesz arról győződve, hogy jól gondolta, ezért jövőre is ezt fogja gondolni.

MN: Magyarországon nem légből kapottak a várakozások, hiszen az utóbbi években tényleg gyakran voltak adóemelések, amelyek emelték a költségeket, így az árakat is.

PP: Csakhogy Magyarországon a maginfláció is sokkal magasabb, mint a velünk összehasonlítási alapul szolgáló országokban, ráadásul a jegybanki előrejelzés szerint még emelkedik is. Ami azt az üzenetet közvetíti, hogy ezzel a várakozási dologgal bizony baj van, és erre ilyen körülmények között jobban kellene figyelni. Magyarországon az a tapasztalat, hogy időnként költségvetési stabilizációt kell végrehajtani - nemcsak most, hanem mióta piacgazdaság van, ebbe időről időre beleszaladunk - és ilyenkor a mindenkori kormányzat hajlamos olyan megoldásokhoz nyúlni, amelyek eleve inflatorikus hatásúak. A költségvetési kiadáscsökkentés vagy a jövedelmi adó emelése nem ilyen, viszont a forgalmi típusú adók emelése, a szabályozott árak emelése vagy az ártámogatások leépítése igen, és a tapasztalatok szerint a fiskális stabilizáció inkább az utóbbiakkal szokott megvalósulni. Miután mindenki okkal számít arra, hogy ez a fajta fiskális kényszer még elég sokáig fog tartani, ez önmagában növeli az inflációs várakozásokat. Ezekre most az unortodoxnak nevezett költségvetési bevételszerzési ötletek még rátesznek néhány lapáttal. Ha a gazdasági szervezetek jövedelmét elveszik, azok visszafogják a tevékenységüket és/vagy áthárítják a rájuk kivetett adókat, azaz beépítik az áraikba. Nem feltétlenül a következő hónaptól, de hosszabb távon az áthárítás megtörténik.

MN: Azért ahol a szektor vállalatai között komoly verseny van, a pluszadók egy részét a profit rovására le kell nyelniük.

PP: Elvileg persze javíthatnák a hatékonyságukat is, de ha tényleg van közöttük igazi verseny, az amúgy is kikényszeríti a hatékonyságjavulást belőlük, függetlenül az újabb adók megjelenésétől. Ráadásul a kormányzat gazdaságpolitikájának bizonyos elemei masszívan csökkentik a versenyt ebben az országban. Ha a hazai kiskereskedelem külföldi tulajdonú vállalataira speciális adókat vetnek ki, és emiatt azok visszafogják vagy leépítik a tevékenységüket, az biztosan csökkenti a versenyt, és önmagában áremelő hatású. Vagyis elegendően sok ok van arra, hogy az érintettek azt gondolják, inflációs helyzet van, annak ellenére, hogy a kereslet alacsony, piaci fellendülésnek nyoma sincs, ami normális körülmények között deflációt szokott okozni. A jegybank a maginfláció emelkedésekor egyetlen dolgot tehet: megnyugtatja az árazókat, a gazdasági szereplőket, hogy ő mindent meg fog tenni azért, hogy az egyszeri árszintemelő sokkok ne gyűrűzzenek tovább, és ne épüljenek be a várakozásokba.

MN: A jegybank lassan egy évtizede ezt teszi, mégsem éri el a háromszázalékos célt. A tervei szerint az mindig valahogy két év múlva érhető el.

PP: A hazai inflációs folyamatokat azért elsősorban nem a monetáris politika cikcakkjai vezérelték, hanem a fiskális folyamatok. A kormányok mindig a magasan tartott kamat miatt bírálták a jegybankot, márpedig ha a jegybank mindenki szerint túlságosan magasan tartotta a kamatot, és az infláció mégis sokkal magasabb volt, mint a cél, akkor ennek alapvetően nem lehetett monetáris oka. A jegybank mindig úgy jár, hogy hiába tervezi meg az inflációs pályát, és a saját intézkedéseiben tartja is magát hozzá, ha közben mindig jönnek azok a fiskális sokkok, amelyek ezt a pályát újra és újra eltérítik. Ebben a monetáris rezsimben, az ún. inflációs célkövetésben nem mondhatja azt a jegybank, hogy soha nem fogjuk elérni a célt. A jegybank másfél-két évre előre szabja meg a célját, azért, mert ezen az időtávon azt feltételezheti, hogy az egyedi sokkok kifutnak, és már csak a várakozások maradnak. A jegybanknak azt kell elhitetnie, hogy ha két év múlva mégis a cél fölött lenne az infláció, akkor ő bizony felemeli a kamatot. Ezzel demonstrálja, hogy elkötelezett. Ebből tudjuk a jövőképét, és ez alapján megnyugtatóbban tudunk magunknak a saját üzleti döntéseinkhez inflációs előrejelzést képezni.

MN: Ehhez képest a jegybank monetáris tanácsa az utóbbi két alkalommal a növekvő infláció ellenére is alapkamatot csökkentett. Arra hivatkoztak, hogy javul a globális pénzügyi környezet, és ennek következtében a magyar pénzügyi eszközök felára is mérséklődik.

PP: Nagyon örömteli, hogy csökkent az országkockázati felár, de a legtöbb országban szintén csökkent, tehát ez nem a magyar gazdaságpolitika érdeme. A monetáris tanács pedig kamatot csak akkor csökkenthet, ha egyébként nem aggódik az infláció miatt. Ha azt mondja, hogy ugyan óriásiak az inflációs kockázatok, mégis csökkentettünk, akkor azzal azt üzeni, hogy már nem érdekli az infláció. Ez nem olyan jó ötlet, mert ebben az országban a jegybank az egyetlen intézmény, amely mandátuma szerint az infláció elszaladása ellen küzd. Ha már a jegybank sem igazán érdeklődik az infláció iránt, akkor én okkal gondolom, hogy ezentúl egészen biztosan magas infláció lesz, és mindjárt rohanok a dékánhoz béremelést kérni. A várakozások karbantartása igenis a jegybank feladata.

MN: Igen valószínű, hogy a tanács kormány által delegált külsős tagjai szavazhattak a kamatcsökkentésre. Ez a helyzet hogyan hathat a várakozásokra?

PP: Ha a monetáris tanács bizonyos tagjai nem az inflációt tartják a legfontosabbnak, hanem a gazdaság egyéb működési zavarai miatt aggódnak, az kétségeket támaszt afelől, hogy valóban értik-e, hogyan működik a monetáris politika. De azt gondolom, hogy a helyzet ennél lényegesen rosszabb. Úgy tűnik, a csökkentéspárti tanácstagok azt a hétköznapi, akár tankönyvi szintre leegyszerűsített érvelést követik, hogy a jegybank a saját kamateszközével a kereslethiányon tud segíteni, hiszen a jegybanki rövid kamatok átszivárognak a hosszú távú hitelkamatokba, így azok is csökkennek, és ennek hatására nőni fog a hitelállomány. Ezzel a logikai okfejtéssel alapvetően nincsen probléma, én is ezt tanítom a diákjaimnak. De ez, mint minden több áttételen keresztül működő gazdaságpolitikai eszköz, csak normális esetben működőképes. A mostani körülmények között viszont nem nyilvánvaló, hogy a kamatcsökkentésnek bármi ilyen hatása volna. Egyrészt kétséges, hogy a kéthetes jegybanki kamat csökkenése átmegy-e a hosszabb kamatokba akkor, amikor a bankok - nemcsak nálunk, hanem egész Európában - hitelszűkítést és adósságleépítést végeznek. Sőt, ha a szereplők netán arra következtetnének, hogy már a jegybank sem annyira elkötelezett az infláció csökkentésében, és az inflációs várakozások tartósan magasak maradnak, az a perverz hatás is bekövetkezhet, hogy a hosszú távú hitelkamatok még nőnek is. Ugyanígy a hosszú lejáratú állampapírok kamatai sem fognak feltétlenül csökkenni, tehát még a költségvetésnek sem lesz ebből finanszírozási előnye. A másik kérdés az, hogy a nagyon óvatossá váló bankok akarnak-e az olcsóbb források rendelkezésre bocsátásával újabb kockázatokat vállalni. Ha a kamatcsökkentés a szokásos keresletélénkítési reményeket nem tudja beteljesíteni, akkor teljesen fölösleges azt kockáztatni, hogy a jegybank az inflációellenes elkötelezettségét eljátssza. Ezen kizárólag veszíteni lehet. Az egésznek a teteje, hogy mindenki úgy gondolja, a monetáris tanácson belül is feszültségek vannak, ami még inkább alátámasztja azokat a vélelmeket, hogy az inflációellenes elkötelezettség tekintetében a jegybank nem áll a helyzet magaslatán. Emiatt az inflációs várakozások még inkább nőhetnek. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy a jegybanknak az infláció leszorítása törvényi kötelezettsége.

MN: Ugyanakkor a két kamatcsökkentés alig látszott meg a forint árfolyamán, különösebb pánik a piaci szereplők körében nem tört ki. Lehetséges, hogy ennyi még belefért?

PP: Az üzleti döntések sok mindentől függenek. Az, hogy most megúsztuk, semmiféle biztosítékot nem jelent arra, hogy ha a külső hangulat elromlik, akkor egy alacsonyabb kamatszint mellett is megúszhatjuk.

MN: Akár további kamatcsökkentés nélkül is baj lehet?

PP: Igen, hiszen nem a mértékekről, hanem az üzenetekről van szó. Nem a stabilitás és a kiszámíthatóság képét sugározza az a monetáris hatóság, amelyik arra spekulál, hátha az üzleti befektetők nem is veszik észre a kamatcsökkentést.

MN: Akár egészen magas infláció is kialakulhat?

PP: Arra nem számítok, hogy gátszakadás lesz, és a 90-es évek 20 százalékos inflációja tér vissza. Azért most tényleg nagy kereslethiány van, mégiscsak az EU tagjai vagyunk, és ha igazán elkezdene égni a ház, a kormányzat viselkedése is megváltozna. De már az is éppen elég kellemetlen, hogy a világban szinte sehol nincsen pusztán a várakozásokból fakadó inflációs probléma, nálunk pedig van, és senki nem erőlködik, hogy ez ne maradjon így. Egy rendetlen, kiszámíthatatlan országban a különböző árfolyamok és kamatok is hisztérikusabbak, az ilyen országot a külföldi tőke sem szereti, és a belföldi kisvállalkozó is bizonytalan. Lehet így élni, csak nem jó. Ilyenkor senki nem vállal a jövőre kockázatokat, holott ahhoz, hogy jól éljünk, sok embernek vállalnia kellene, hogy kiteszi magát a jövő bizonytalanságának, azaz vállalkozik, a többiek pedig nekik dolgozhatnak, és akkor volna fellendülés. Mostanában amúgy is számos ok van a bizonytalanságra, Magyarországon ezekhez még hozzájön az infláció is. Amikor a 90-es évek második felében elkezdődött a dezinflációs folyamat, azt remélhettük, hogy itt is rend lesz egyszer. Most úgy tűnik, ez megint elúszik.


Neked ajánljuk