"A jegybank óriási pénzeket kezel, amelyeket az európai vagy a nyugati civilizációban különböző technikákkal a gazdasági növekedés érdekében mozgósítani lehet. A jegybankban heverő vagy ott található nagy tartalékok gazdasági növekedésbe való bevonásáról kell megegyeznie a miniszternek a jegybankelnökkel" - Orbán Viktor tavaly decemberi nyilatkozata indította el azokat a találgatásokat, melyek szerint a kormány netán az MNB devizatartalékainak kreatív felhasználásában gondolkodik. Néhány nappal később Matolcsy György igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy szerinte "a magyar devizatartalék nagy kincs, óvni kell, abból nem lehet forrásokat a gazdasági növekedést támogató programokra felhasználni". Majd a cáfolatot cáfolandó Gulyás Gergely, a Fidesz jogi szakpolitikusa beszélt arról a Népszabadságnak, hogy a jegybank "a tartalék egy szerény részének e célra fordításával" vagy más módon, de most már tényleg élénkíthetné a gazdaságot; és erre szerinte "a jogi lehetőség adott, illetve szükség esetén megteremthető".
Jövő márciusban lejár Simor András jegybankelnök mandátuma, és mivel az utódkeresés vélhetően olyan személyt eredményez, aki az MNB "függetlenségét" leplezetlen szervilizmusával demonstrálja majd, érdemes áttekinteni a devizatartalékban rejlő "lehetőségeket".
Nagyon kell
A devizatartalékkal kapcsolatos találgatásokat jórészt az táplálja, hogy irgalmatlanul sok pénzről van szó. A tartalék mértékét a jegybank rendszeresen publikálja, jelenleg valamivel 35 milliárd euró alatti összeget, nagyjából tízezer-milliárd forintot tesz ki. A devizatartalék első számú funkciója ugyanis afféle biztosítékszerep: a nemzetközi befektetői környezet elvárásainak megfelelő tartalékszint demonstrálja, hogy a jegybank képes a pénzügyi sokkok ellensúlyozására. Ez azért kiemelten fontos, mert a megfelelően magas szint elriaszt a spekulációs támadásoktól, illetve kedvezően hat az ország kockázati prémiumára (az állampapírok elvárt hozamára, a forint árfolyamára). További funkciója, hogy ha bármelyik állami szereplőnek devizára van szüksége, akkor az ő forintját a jegybank - mint az állam bankja - átváltja devizára. Rendszerszintű likviditási válságok idején ugyanígy ad - forintért cserébe - devizát a bankoknak, a gazdasági szereplőknek, ha azok a piaci devizaforrásokhoz nem férnek hozzá. A tartalék a jegybank részére intervenciós kapacitást is biztosít, amivel adott esetben a vészesen visszaeső devizapiaci forgalmat pótolja: például zuhanó árfolyam esetén forintvásárlással próbálja megállítani a folyamatot.
A devizatartalék célértékéről a jegybank Monetáris Tanácsa dönt, de az "optimális" mérték meghatározására nincsen tudományos képlet, a befektetői elvárásokat (international collateral) kell valahogy belőni. Az MNB ehhez sok mutatót használ, a legfontosabbak az ország (tehát nem csak az állam) egy éven belül lejáró külső adóssága (Guidotti-Greenspan-szabály), a bruttó adósság szintje, illetve a tartalék haszna mellett annak költségeit is figyelembe vevő "optimalizáló modell". De végeredményben mindegyik indikátor csak afféle hüvelykujjszabályok követésére ad lehetőséget, hiszen a devizatartaléknak úgyis az az elégséges szintje, amit a befektetők annak ítélnek meg. Az ország sérülékenységét is figyelembe véve egyébként nemzetközi összehasonlításban a magyar devizatartalék nem tekinthető magasnak - vagyis nagyarányú csökkentése a legóvatosabb megfogalmazás szerint is kockázatos.
A devizatartalék sima elköltéséről fantáziálóknak ennél is szomorúbb azzal szembesülni, hogy a jegybanki tartalék nem nettó vagyon, annak forrása bizony jegybanki adósság. Az MNB mérlege szerint jelenleg a forrásoldal legnagyobb tételei: 2700 milliárdnyi forgalomban lévő készpénz, a bankok csaknem 500 milliárdos kötelező tartaléka, az állam 1500 milliárdos betéte és a bankok kéthetes jegybanki betétben tartott 4100 milliárdja. Tehát az MNB főként a készpénzből, a banki és a kormányzati betétekből származó forintforrását tartja devizában. A pénz úgy az övé, hogy ezzel párhuzamosan ugyanennyi kötelezettsége is van magánszemélyek, vállalkozások, bankok és az állam felé (utóbbi kettőnél persze végső soron ugyancsak magánszemélyek és vállalkozások pénzéről van szó). Az pedig egyelőre Magyarországon sem működik, hogy a jegybankban tartott pénz "elvész" azáltal, hogy azt kormányzati ráhatásra "elköltötték". Mindebből egyébként az is egyértelmű, hogy a devizatartalék nem olcsó: a biztonságos és likvid devizaeszközökre (főként az eurókötvényekre, betétekre) manapság egészen minimális kamatot fizet az MNB, míg a forrásokra - a készpénz kivételével - a jegybanki alapkamatot kell fizetni. Az éves költség a mérlegfőösszegtől, a kötvények kamatától, kifutásától és a hazai alapkamat alakulásától függően 60-200 milliárd közötti összeg. Ha csak ez számítana, tényleg jó lenne a kisebb tartalék - kár, hogy a magyar gazdaság helyzete ezt nem teszi lehetővé.
Már fogy
A devizatartalék például akkor változik, ha a magyar állam devizakötvény kibocsátásával, esetleg IMF-hitelmegállapodással devizaforrásra tesz szert. Ekkor az állam a devizát (jellemzően eurót) a jegybanknál átváltja, ami egyfelől növeli a devizatartalékot, másrészt a jegybanktól kapott forintot az állam elkölti, a pénz a bankrendszerbe kerül, és végül forrásoldalon kéthetes jegybankkötvényben csapódik ki. Fordított esetben, ha mondjuk egy devizában kibocsátott állampapír jár le, de a magyar állam forintkötvényt bocsát ki, akkor a forintot a jegybankban devizára váltja és abból törleszt, ami viszont csökkenti a devizatartalékot. Lényeges devizatartalék-növelő tétel még, hogy az Európai Unió euróban utalja például a strukturális támogatásokat, amelyeket szintén a jegybank vált forintra. És természetesen csökkenti a devizatartalékot, ha az MNB intervencióra kényszerül, és forintot vásárol (ennek speciális esete volt, amikor a végtörlesztéshez szükséges 2,6 milliárd eurót a jegybank biztosította a kereskedelmi bankoknak, a piaci átváltás forintgyengítő hatását elkerülendő).
Az állam tehát valóban fogyaszthatja a devizatartalékot azzal, hogy a devizában lejáró adósságait forintban újítja meg - és ezt éppen teszi is, hiszen az Államadósság Kezelő Központ legutóbb másfél éve bocsátott ki devizakötvényt (igaz, idén volt egy lakossági devizasorozat, de az a lejáró állománnyal nincs egy nagyságrendben). Ez egyelőre nem okozott gondot, ugyanis a strukturális támogatások segítenek valamennyire szinten tartani a tartalékot: az uniós transzfer három-négymilliárd euró, míg jövőre közel ötmilliárd eurónyi államkötvény jár le. A különbség egy idő után természetesen leviheti olyan szintre a devizatartalékot, hogy az a befektetőket már elgondolkodtatja, így az állam végső soron magának (pontosabban: nekünk) drágítaná meg az adósságfinanszírozást. Úgy tűnik, az IMF-hitelmegállapodás is lekerült a napirendről, az sem fogja tehát hizlalni a devizatartalékot.
Az viszont nagyjából lehetetlen, hogy a devizatartalékot "csak úgy" felhasználja a kormány, mondjuk államadósságot törlesszen belőle, vagy vegyen valami jó vízművet, netán néhány gázszolgáltatót. Bárki is a jegybankelnök, az állam devizát csak akkor kaphat, ha ugyanannyit érő forintbetétet is elhelyez a jegybankban, hiszen a tartalék nem "pluszpénz", mögötte, mint láttuk, kötelezettségek vannak. A jegybanki eszközöket az állam elvileg ugyan visszapótolhatná azzal is, hogy devizaeszközökért (külföldi értékpapírokért) magyar állampapírt ad cserébe, de ez az Európai Unió szabályai szerint szigorúan tilos, hiszen az államnak nyújtott jegybanki hitel a pénznyomtatással volna egyenértékű. Ha ez megtörténne, a kormány nem egyszerűen egy uniós eljárással találná magát szembe, hanem az ország azonnali pénzügyi összeomlását kockáztatná. (Az Európai Központi Bank állampapír-vásárlásai teljesen más történetek, hiszen ott a devizanem megegyezik, a magyar államénál hangyányival jobb a bank mögött álló nagy országok hitelessége, továbbá a vásárlás monetáris célokat szolgál, és a másodlagos piacon történik.) Nyilván nem véletlen, hogy az utóbbi időkben elmaradoztak a devizatartalékot sokalló kormányzati kijelentések - Rogán Antal néhány hete már kifejezetten úgy vélekedett a Népszabadságnak, hogy "a kormánynak nem lehet véleménye arról, mennyi az ideális devizatartalék". A helyzet komolyságának megértésére utal az is, hogy míg kamatpolitikai kérdésekben a Monetáris Tanács többségben levő külsős tagjai a jelekből ítélve kevéssé ellenségesek az orbáni irányvonallal szemben, addig a devizatartalék célértékének meghatározásában a tanács láthatóan egységesen támaszkodik a jegybanki stáb szakmai javaslataira.
