Mintha elátkozták volna ezt a várost – mondja a 18 éves Nina a Guardian cikkében. Az Új-Zéland északi csücskén található, óceánparti Kaitaiát „a gyilkosságok fővárosaként” emlegetik, miután az ötezer fős településen tavaly hatan öngyilkosok, négyen pedig gyilkosság áldozatai lettek. A helyiek vállán ez óriási teher, miközben a természetesen festői szépségű városban amúgy is nagy a munkanélküliség, sok a szegény és a lakosság 60 százaléka maori. A cikk leginkább annak a felemelő folyamatnak a története, ahogy ez a magára hagyott közösség megpróbálja kibeszélni a problémáit, és úgy újrafogalmazni önmagát, hogy abban a büszkeség és a remény is helyet kapjon. Ebben a sikeresnek tűnő törekvésben Nina ugyanúgy szerepet vállal, mint a tűzoltóparancsnok, egy híres komikus vagy egy teljes rögbicsapat.
Saving New Zealand’s murder capital: ’We don’t want to be defined by death’
De az olvasás befejezése után erős hiányérzetem volt, elsősorban azért, mert szinte semmit nem tudtunk meg arról, konkrétan mi állt a halálesetek hátterében, és hogy milyen tágabb, országos társadalmi háttere van a történetnek. A hét cikkének ezért olyan írást választottam, ami a fentihez hasonló alaphelyzetből indul ki, de sokkal messzebbre jut.
A Washington Post az ohiói Chillicothe-ba látogatott el, ahol „úgy lövik a heroint, mintha söröznének”. Az elmúlt évben számos kutatás és cikk tárgyalta azt az elkeserítő jelenséget, hogy a kis jövedelmű, aluliskolázott, középkorú fehér amerikai népesség – amely egyébiránt Trump egyik fontos szavazóbázisát is adja – körében nő a drogfüggőség, a depresszió és az öngyilkosságok aránya. Méghozzá olyan mértékben, hogy bár a várható élettartam a nyugati világban szinte folyamatosan emelkedik évtizedek óta, ebben a társadalmi csoportban a fenti okok miatt jelentősen és folyamatosan csökken. (Erről lásd az AP összefoglalóját, a gazdasági háttérről pedig az Atlantic írását.)
A Post hónapok óta futó cikksorozata az alkoholizmussal és az opioidok járványszerű terjedésével foglalkozik, többek között azokkal az emberekkel, köztük különösen sok nővel, akik altatókat, stresszoldókat, fájdalomcsillapítókat íratnak fel maguknak, hogy aztán a reménytelenséggel kikövezett úton nagyon gyorsan jussanak el a heroinig és a bűnözésig.
Chillicothe halottkémje az utcai állapotokat amolyan „zombi apokalipszisként” írja le. Sokan az utcán lövik be magukat, mert így nagyobb eséllyel részesülnek egészségügyi ellátásban. Jellemző, hogy amikor egymás után hat fiatal nő tűnt el a városból, az egész amerikai bulvársajtó tele volt találgatásokkal egy kegyetlen sorozatgyilkosról. Pedig itt csak egy sorozatgyilkos munkálkodik: a drogfüggőség.
No longer ’Mayberry’: A small Ohio city fights an epidemic of self-destruction
A jelenség okai között ugyanúgy megtaláljuk a gyógyszeripar mesterkedéseit, a rossz orvosi gyakorlatot és a drogdílereket, mint általános társadalmi változásokat – a külföldre költöző gyárak után maradó munkaerőhiánytól kezdve az információs technológia magányáig. Azok az emberi drámák, amiket a Post szerzője mértéktartó, mégis hatásos stílusban elővezet, segítenek megérteni ezt az elsőre érthetetlen vírust. Ami pont attól válik különösen ijesztővé és érdekessé, hogy az áldozatok nem a harmadik világ bugyraiból és még csak nem is a magyar mélyszegénységből jönnek. Vannak munkahelyek, az ellátórendszer működik, a rendőrök a lelküket kiteszik, Chillicothe fiataljai lelkesen vonulnak egy drogmentes világért, a kormány pedig, ha lassan is, de reagál.
Hol vagyunk mi ettől.
További olvasnivalók:
– A nyugdíjas újságírónő, aki londoni étkezőasztala mellől vitte végig az elmúlt évek egyik legnagyobb korrupciós ügyét, és ma már néha rendőröknek kell védeniük a feldühödött malajziai kormánytól (TIME)
– Timothy Garton Ash elvileg könyvkritikája az európai álom esélyeiről, inkluzíve az euró sorsa, Orbán populizmusa, a mindenség meg minden (The New York Review of Books)
– A balti államokban önkéntes katonai csoportokat hoznak létre, mivel sokan félnek tőle, hogy Putyin lerohanja őket, Trump pedig majd nem tesz semmit (The Wall Street Journal)
