Horváth András több mint két hete borított, amikor kiállt, és megmondta pacekba: itt – mármint szeretett hazánkban, Magyarországon – olyan jellegű, mondhatni ipari méretű adócsalás folyik, melynek során évente 1700 milliárd forint tűnik el homályos csatornákon, és – most jön a lényeg! – ezt a felettébb káros tevékenységet hálózatban, a mindenkori politikai „elit” tudtával művelik, mert művelhetik bizonyos multik, nagyágyúk. A politikusok eszerint maguk is így-úgy, de érdekeltek a csalásban. Mi jönne erre egy normális országban? A tisztázás, a vizsgálat. És nálunk? A Fidesz és az MSZP együtt akadályozza meg, hogy parlamenti vizsgálóbizottság jöjjön létre a NAV-ügyben.
És az előző rész slusszpoénja: együtt épít utat a Közgép és a Strabag. Nagyatádon, naná!
De hangolódjunk is tovább – lefele. Magyarországon nincs antiszemitizmus, bár igény volna rá. Ez a régi mondás ismét ereje teljében tündökölt hétfőn: nincs, mert Radnóti Miklós Győrhöz közeli szobrát valami egészen fura, már-már kivitelezhetetlennek tűnő vezetési manőver után törte szét egy sofőr, tök véletlenül – legalábbis a rendőrség szerint. Nincs, mert a békéscsabai kézimeccsen nem is az a Csatáry László volt kiírva a transzparensre, hanem a szurkolók haverja, a Csutak, aki kórházban van. Azért ugyanezen a meccsen volt „Sieg heil” is, de az biztos valami biztatásnak lett szánva, talán épp a derék Csutaknak. Továbbá Magyarországon azért nincs antiszemitizmus, mert nem olyan súlyos a probléma, hogy valakit zsidózás miatt ne lehessen kitüntetni: ezt a gondolatot tükrözi, hogy az egri Várkonyi Gábor kitüntetést kapott a város kormánypárti polgármesterétől. Várkonyi mondta azt tavaly, hogy „nem jöhet a városba, mert mindenki azt mondja, hogy Székhelyi egy SZDSZ-es büdös zsidó”. Mostantól Várkonyi egy pompás egri polgár.
Eközben a Tárki azt mutatta ki, hogy a magyar fiatalság masszívan jobboldali.
Volt ma – ahogy mindig – jó momentum is: tüntettek a nőket ért bántalmazások miatt a Parlamentnél. Az eseményen ott voltunk mi is.
És a végén álljon itt a nagy Radnóti-vers, a Nem tudhatom, amit nem lehet elégszer…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
1944. január 17.
