Amikor Sztupa és Troché azt hitték már, hogy örökre vége itt a felvidító kampányoknak, hisz tényleg ez a legvidámabb barakk, jött ebből a nagy rohadt derült égből valami kis villámféle is. Óvári a rá oly jellemző lihegéssel, mintha a ház égne, azonnali hatállyal magához kérette őket, felvidítási kampány lesz, ne vágjanak pofákat, ez most másmilyen lesz. A gyerekek felől támadunk, ha a gyerek vidám, a szülővel madarat lehet fogatni. S ha megfogja a madarat, akkor megfogja a munka végit is, értjük egymást, elvtikéim. Annál nagyobb csapás nem létezett Troché álmoskönyvében, mint amikor egy funkci humorizálni próbál, ismert olyan üzemi párttitkárt is, aki fél napokig képes volt Hofit tolni a szakiknak, közben meg állt a termelés, a sihta után meg együtt ivott a kékekkel a krimóban, borzalom. Mindegy, valahogy csak kiszabadultak a Köztársaság téri irodából, de jó kedvük nem lett, Sztupa egyenesen burrogott. Még hogy legvidámabb barakk, ki mondja ezt, hol a fenében van itt vidámság. A két év várakozás a Škodára szerinted vidámság? A telek egy kabaré? Rátonyi Róbert vicces? Persze, hogy minden nap kell felvidítási kampány, Feleki Kamill mégsem járhat örökké ki a gyárakba, térdig kopna a lába. De figyelj ide, megmondom én, hogy a gyerekekkel nem jó viccelni, azok simán átlátnak a szitán. Néznek azzal a kis fejükkel, és rögtön levágják, merre hány méter. Troché nem jött ennyire tűzbe, figyelj (akkoriban minden mondat így kezdődött társalgási szinten, tanították is a nyelvtanfolyamokon), nem kell annyira mellre szívni, kimegyünk az elsősökhöz, megkérdezzük, mi kéne, ha vóna, aztán megkapják, és köd előttem, köd utánam, egy darabig elkerüljük a munkáskerületeket. De Sztupa csak nem lazult, ma még a pongyola stíl is az idegeire ment. Pontosan az a feladat, hogy milyen gépet szeretnének, s amelyiket legtöbben szeretnék, azt megépítjük, képzelheted, miket fognak kitalálni – mondta az elején kimérten, a végén morogva. Te hülye vagy, semmit. Minden gyerek fagylaltot és még több fagylaltot szeretne mindig, majd fagylaltgépet akarnak, azt meg hozunk egyet Jászberényből és fájront. Ebben végül Sztupa is megnyugodott, hisz nagyon is valószínűnek tűnt. A csepeli II. Rákóczi Ferenc általános iskola pont szemben volt a vasmű főbejáratával, a híres egyes kapuval. De a 2/b osztályban minden másképpen történt, mint ahogy Troché megjósolta.
Pénteken olyan sokára vesszük csak rá magunkat a tévézésre, hogy az már szinte szombat lesz, amikor is (mikor is? 1.15-kor a Cinemaxon) nekikezdhetünk a Londoni pálya című brit thrillernek. Ahhoz képest persze, hogy angolnak mondja magát ez a – minden bizonnyal Hernádi Gyula ihlette – mű, kicsit sok benne a híres amerikai színész (Amber Heard, Jaimie Alexander, Billy Bob Thornton), de spongyát rá, hisz arról van szó, hogy a hős tudja, hogy mikor fog meghalni. Mi is tudjuk, hogy mikor halt meg Hernádi Gyula, de a hősnő még azt is tudja, hogy gyilkosság áldozata lesz, s a tettes kiléte is körvonalazódik előtte.
Szombaton azonban már rendes időben telepedhetünk le a televízió képernyője elé, mert a nemzeti főcsatorna (Duna) megint elénk hoz egyet a hatvanas években tömeggyártással előállított nyugatnémet Karl May-adaptációk közül. Dicséretükre (többek szerint a rovásukra) lehet elmondani, hogy azért ezek elég szabad adaptációk voltak, különösen a 19.40-kor kezdődő Winnetou és barátja, Old Firehand. Hogy mégis bottal ütjük öregapánk gyerekkorának nyomait, arra épeszű magyarázat nyilván nincs, csak a megveszekedett pocsékolás szenvedélye (aminek, mint mindig, ezúttal is a legértékesebb, az idő az áldozata). A Winnetou-ként fellépő Pierre Brice sem volt éppen egy Mastroianni, de azért ő a nyolcszáz Winnetou-filmje előtt csak játszott Marcel Carnénál is (a Csalókban), Old Shatterhand pedig a múltkor emlegetett Fellinin túl (Az édes élet) Johnny Weissmüller utóda volt Tarzan szerepében, viszont Old Firehandnek egy nettó senkit bírtak előállítani ugyancsak Amerikából, közelebbről a Bonanza című sorozatból, úgy hívták, Rod Cameron. Jó neve volt, annyi szent. S én nagyon megnézném azt a Bonanzát, jehu koromban láttam németül, nekem akkor minden tetszett, vadnyugati Szabó család vagy mi, épp itt volna az ideje. De a Duna tévé nem enged, rögtön utána ugyanis Philippe de Broca franszia kosztümös filmje, a Huhogók következik. E mű ugyan már jócskán a mondott műnem fénykora után (a nyolcvanas évek végén) készült, már Sophie Marceau is van benne Philippe Noiret oldalán, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy játszik itt Jean-Pierre Cassel is, aki csak másodsorban a nagy Vincent Cassel apukája, elsősorban a Finom kis háború főszereplője, s aki a Finom kis háborút nem látta, az hiába nézett Királylány a feleségemet vagy A négy muskétást, lövése sincs a kosztümös franszia filmek gyönyöreiről. Elevezvén a Dunáról, a Cinemax 2 tíz után adja a Sarkvidék című, tán izlandi filmet, én sokáig azt hittem, hogy a Cápa folytatása, de aztán kiderült, hogy a nyomulós Mikkelsenek híresebbike (Mads) küzd meg benne a jégvilággal, a jégvilágot pedig nem szeretik a cápák, de ahogy elnéztem, a nyomulós Mikkelsenek sem. Karl May után másik kedvenc szerzőm, Thomas Pynchon művéből is lesz adaptáció, a Beépített hibát az RTL Klub adja, érthető okokból éjjeli fél kettőkor. Olyankor meg inkább aludni kell. Aludjanak önök is tévézés helyett.
