Amikor Sztupa és Troché a vonathoz siettek, azt legtöbbször nem puszta szórakozásból tették, a költő szavával „egyik napom olyan, mint a másik, lemegyek a vasútállomásig”, dehogy. Vagy csak nagyon ritkán. Általában menni kellett, és ebben a kellésben valahogy mindig benne volt a nehezített pálya. Leginkább azzal nehezített, hogy nem lehetett autóval menni. De ki megy kocsival a vasúthoz? Nyilván az, aki vár valakit, de nekik ilyenkor pont menniük kellett. Persze, lehet menni akkor is kocsival, aztán otthagyni pár napra vagy akármeddig is valami nyugisabbnak tűnő parkolóban, de még ha a legnyugodtabb is az ember a jármű sorsa felől, akkor is feszt markolássza a slusszkulcsot a zsebében az egész út alatt, ami egyáltalán nem kellemes mulatság, s még ez a legkevesebb, mert adódik (és adódott is, pláne régen) számos olyan szituáció, amikor objektíve nem lehetett autózni. Mit tudom én, inni akartak. Csak úgy élvezni a vonatozást, ez volt speciel a legritkább eset, bár olyan sem volt sűrűn, hogy épp ne lett volna autójuk. Vagy direkt nem lehetett kocsival menni, hozzátartozott az úthoz a buszozás, vonatozás, adott esetben még az átkelő használata is, mert igen, a vonathoz nem volt elég gyalogolni, mint azt a költő tévesen sugalmazta, buszozni is kellett, s átkelőt használni. Ja, kompot, révet, korrekt révésszel. Egész régen mindezt még egy elég kekec határellenőrzés is terhelte. El lehet képzelni, el a buszig, szerencsére a végállomásra, ott még némi sorban állás meg lökdösődés árán ülőhelyet is lehetett szerezni, aztán, mert megállt a kurva busz minden nagy fánál, teleülték, -állták a népek, az ablak bepárásodott, Sztupának és Trochénak a szardíniás hasonlat már ezer éve nem mondott semmit, azok nyilván táncolhattak is, ha épp arra szottyant kedvük.
Szombaton (16-án) elhúzunk a kies Tanzániába, mert ott van a nagy élet, pláne ha egyetlen dollárt keres naponta az ember, amiből nem csak a gyerekeit kell eltartania, de egy piaci bódé megvásárlására is össze kell kuporgatni a hét krajcárt, ráadásul időre. Furcsa dolog így az idődramaturgia, pedig milyen természetes, amikor a gyilkost kell elkapni vagy megakadályozni a főmetró fölrobbantását. Na, akkor csapjuk még hozzá, hogy hősnőnk AIDS-es és titkolja, s máris megkapjuk a Pili című 2017-es angol filmet. A Cinemax 2 adja esti fél kilenckor, s talán a fentiekből is kitetszik, nem az a kimondott romkom, de valszeg megéri. Már csak azért is, mert rögtön utána ugyanitt kezdődik a Teheráni tabuk című, méltán világhíres rajzfilm, mely műalkotás szintén nem a felhőtlen kategóriában versenyez. S innentől tereljük elvi, sőt, tudományos síkra beszédünket: a mozizós népek mazochisták. Persze nem egyféleképpen azok, inkább kétféleképpen. Az egyik mazochista alcsoport nem tudja, hogy ő voltaképpen mazochista, mert ő csak szar filmeket néz, amelyekben mindig megölik az áldozatot és kinyomozzák a tettest, s a buszt még sikerül eltéríteniük, de a várost már nem sikerül vele felrobbantaniuk, hajszál híján. Az ilyesmi akkor is árt, ha közben elolvadunk a gyönyörtől, vagy olyan gyorsan pörög le, hogy észre sem veszi az ember, hogy megint mekkorát bemostak neki. A másik csoportozat tudja, hogy ő mazochista, de azt reméli, hogy megéri, neki a szükséges lelkierő összegyűjtésére megy el az ideje. És ez a mai nap ilyen, s nem csak a rettenetes Cinemax 2-n, ahol ezután még jön egy szlovén film, az Iván is (óra szerint 23.25-kor, pedig a 23.24 lenne logikus). Ez meg egyenesen egy krétakörtörténet, mai üzleti megalapozottságú maffiázással nyakon öntve. A hősnőnek itt a gyermeke és a szerfelett problémás szerelme között kellene választania, a szó összes lehetséges értelmében halmozottan hátrányos helyzetből. De mondom, ha elkapcsolunk innen, akkor is megjelenik a képernyőn a gumibotjával szórakozottan játszogató rendőr, hogy azt mondja: mi van, nem tetszik a főműsor? Mert hát a Film Mánia éjjel kettő után a Dorian Gray-t vetíti. Az ördöggel leszerződni pedig még akkor sem túl nagy buli, ha ezt egy 2009-es angol filmben teszi az ember, olyan művészek karéjában, mint Colin Firth, Douglas Henshall, Ben Chaplin vagy éppenséggel Emilia Fox. Ehhez képest már tényleg laza levezetés lesz negyed négykor a Paramount Channelen a Carrie eredeti kiszerelése. Esküszöm, alig bírjuk majd kivárni, hogy végre Sissy Spacek fejére boruljon az a nagy veder vér, és utána belezzen már ki mindenkit, rapidité, rapidité. Ugyanakkor két másik dolog miatt is figyelemre méltó Brian De Palma 1976-os műalkotása. Az egyik az, hogy a kétségkívül horrorisztikus művet természetesen nem mutatták be a magyar mozik a maga idejében (ami úgy két évvel a világpremier után lett volna esedékes) meg sohasem is, de viszont a nyolcvanas évek VHS-világának ez lett az egyik legbeszédesebb eleme (s vele együtt a majsztrókám majd’ teljes addigi életműve, benne olyanokkal, mint amelyikben a fénykorát félszívvel megélő John Travolta eljátssza, hogy ő David Hemmings a Nagyításból, most nem jut eszembe a címe, Halál a hídon, ezt persze nem adják, de a jövő héten simán jöhet, szokott lenni). S Hemmingsünkkel már el is értünk a másik érdekességhez, hiszen az ifjú Spacek oldalán domborító William Katt sajnos nem lett akkora sztár, mint a nehéz életű művésznő, de volt még egy dobása. A Hemmingset a Pénzt vagy életetben ügyesen visszajátszató Richard Lester reá bízta a fiatal Robert Redford alakmásaként megjelenő Sundance kölyköt a Butch és Sundance – A korai évek című méltatlanul kezelt remekműben. Tom Berenger is szerfelett illúziókeltő volt fiatal Newmanként, mondhatom. Richard Lester meg az angol Fellini volt, semmi kétség. Egy igazi géniusz. Milyen kár, hogy tőle nem ad semmit a tévé, szinte soha. Ezért nem is érdemes nézni, hacsak nem akarja magát szétszadizni az ember egy ilyen szombat éjszakán.
