Mintha még a politikai árkok is sekélyedni kezdtek volna hirtelen, pártszimpátiától függetlenül mindenki egyként vetette rá magát a – ki tudja, mennyire szándékosan – félreérthető városvezetői elképzelésre. Természetes, hogy az ország legnépszerűbb közlekedési tematikájú podcastjában is elő kellett venni, és elő is vétetett.
Írtunk már podcastokról és fogunk is még, különösen, hogy a koronavírus egyik nem várt mellékhatásaként a hagyományos rádiók is mondhatni elpodcastosodtak: ami nem ismétlő, az betelefonálós. Míg a technikai kihívások miatt a rádióknál sokszor a mégoly tapasztalt veteránok is bele-belebizonytalanodnak az új körülményekbe, a podcast eleve valami ilyesmire lett kitalálva. Olyan, mintha a hangzó műfajok digitális fényképezése lenne. Ahogy bárki tud a telefonjával fotózni (és mégsem lesz ettől fotográfus), úgy bárki tud egy-két applikáció segítségével podcastot gyártani (és mégsem lesz tőle rádiós műsorszerkesztő). Általában azok a jó podcastok, amelyek nem akarnak úgy tenni, mintha többek lennének önmaguknál. A görcsösség, a kimértség, a felesleges túlszerkesztettség úgy pattan le erről a műfajról, hogy öröm nézni (rossz hallgatni).
A Totalcar internetes autós magazin szerkesztősége által üzemben tartott heti rendszerességű podcast, az Égéstér éppen azért tud élvezetes lenni, mert nincs benne semmi erőlködés. Jópofáskodás az van, de a kettő nem teljesen ugyanaz. Olyan érzés belehallgatni Winkler Róbert és kollégái bő órás beszédfolyamába, mintha egy kocsmában telepednénk a résztvevők mellé. Ez eleinte kicsit zavaró is, de rövid idő után belerázódik az ember, aztán már csak az marad meg „elidegenítő effektusként”, hogy ő maga nem tud közbeszólni.
Az Égéstér lassan már a négyszázadik adásnál jár, ez a 389., szóval van mögötte rutin, meg munka is. Az élőbeszéd-jelleg annak ellenére is megmaradt, hogy most nem egy stúdióban ülnek a résztvevők, hanem telefonon beszélnek egymással, bár ez azzal is jár, hogy kicsit csapong a diskurzus. A beköszönéstől (a Tűzföldtől Tokióig üdvözli Winkler a hallgatókat, hozzátéve, micsoda „csodálatos modorosság” ez már rögtön) lóugrásban jutunk el a távol-keleti autógyártók ízlésproblémáin keresztül a nemzeti büszkeség különböző fokozatain (a koreaiak igen, a japánok nem fogadnának el európai vezetőket a saját cégeiknél) át a heti főtémához, mely, mint említettük, Karácsony forgalomlassító ötletelése. Közben megtudjuk, hogy Luc Donckerwolke elhagyta a Hyundait, hogy az Auris az észszerű Prius, és hogy a priusos az új „kalapos skodás”. (Hogy mindez körülbelül mit jelent? Vissza kell érte hallgatni az adást.)
A Karácsony-tervet hatalmas retorikai tűzijáték kíséri. Abban elég nagy az egyetértés, hogy ez egy figyelemelterelő művelet volt a városvezetés részéről, mint ahogy az sem osztja meg a beszélgetőket, hogy ennek így van-e bármi értelme. Nem nagyon, állítják egybehangzóan, legalábbis komoly közlekedéspolitikához ez kiindulási alapként egyszerre túl sok és túl kevés. Aztán előkerül Karácsony nem létező jogsija, és az ebből fakadó kételyek: „alatta még nem rángatott be a Swift, amikor hússzal próbált menni”, halljuk. És hallunk meredekebb dolgokat is, például Winkler összegzésében: „Az állampártban megvannak ezek a bejáratott majmok, akiket ki lehet küldeni, Rezsiszilárd menjél, egyél meg egy vödrös zsírt, és a liberálisok meg hápoghatnak, hogy hát ez a Rezsiszilárd mit csinált megint. Karácsonynak még nincsenek meg ezek az emberei, magának kell elmondania a hülyeséget.” Ez valami olyasmi, amit egy hivatalos rádióműsorban a meghívott professzionális elemző így soha nem mondana (vagy mondhatna) el, ám egy podcast celeb-autósújságíró-influenszere simán felvállalhat. Ízlés kérdése, hogy ezt mennyire fogadjuk el érvényes hangként.
Égéstér 389., totalcar.hu, április 30.
