tévésmaci

A rókamadár

  • tévésmaci
  • 2020. november 26.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché a hangutánzással kísérleteztek, rögös volt az útjuk, ám a kezdet meglepően sikeresnek bizonyult. Első lépésként ugyanis – mindent érdemes az alapoktól kezdeni – a saját hangjukat próbálták utánozni, s ezt szívós munkával tökéletesre is fejlesztették. Félreértés ne essék, nem egymás hangját utánozták megszólalásig hűen, hanem mint jeleztük, a sajátjukat. Troché olyan Trochét nyomott, hogy tényleg csak azok ismerték fel, hogy ez épp az utánzott Troché, akik mindennap hallották beszélni, s perfektül értették. Idegenek simán azt hitték, hogy ő maga beszél, amikor éppen utánozta magát. S el kell oszlatnunk egy további lehetőségét is a félremagyarázásnak: Troché nem paródiát adott elő, nem utánozta kedvenc gesztusait, pláne nem eltúlozva azokat, nem használta a rá jellemző fordulatokat, nem tett úgy, mint akinek ilyen-olyan szavajárása lenne, s nem vágott vicces pofákat sem. Egyszerűen csak beszélt, felolvasta a hangutánzási tankönyv BASF kazettán mellékelt szöveggyűjteményének tetszőleges részét, nem hátrálva a csapdákat rejtő nyelvtörőktől sem, holott azoknál buknak el a legtöbben, mert mindenki arra koncentrál, hogy egyáltalán ki tudja mondani, hogy teszem azt, sárga bögre görbe bögre. S ha ez már megy, akkor meg arra, hogy gyorsan is tudja mondani, hogy sárga bögre görbe bögre, sárga börge, görbe börge… így a hang tökéletes utánzására alig is marad energia. Szavamra, még leírni is nehéz, sárga bögre, görbe bögre. Sztupa a maga módján ugyanilyen példás előmenetelt tanúsított. Egy idő után maga Ómafa is csak nehezen jött rá, hogy most ki beszél, vagyis azt tudta, hogy ki beszél, csak az nem volt tiszta, hogy hogyan beszél, simán vagy épp utánozva magát. E kezdeti fázison előbb Sztupa lépett túl, amikor megtanulta utánozni Oskar Pi­schinger hangját. De pont ez a sikere késztette elgondolkodásra, mi szüksége lehet neki egy a századfordulón fénykorát élő bécsi cukrász, süteménygyáros hangjára? Besietett hát a legközelebbi, ám szerfelett gyanús bejzlibe, melynek portálja fölé az volt kiírva, hogy konditorei, hogy eloszlassa, vagy épp igazolja a kétségeit. És hát, csodát látott, meg sem kellett szólalnia, máris kitakarítatták a helyiséget, hellyel kínálták, s hoztak neki egy fejedelmi… igen, igen, Pischinger-szeletet.

Pénteken (27-én) este fél kilenckor – felteszem, a világ legtúlértékeltebb filmjeiből való válogatás nyitódarabjaként – a Cinemax 2 levetíti az Éjféli expresszt. Alan Parker (de ne feledkezzünk meg Oliver Stone kontribúciójáról sem) filmje a nyugati ember egyik sztenderd rémálmát viszi meglehetősen harsány színekkel vászonra, amivel nincs is nagy baj, egy álom jelenjen meg eltúlzott színekkel, de ha nem álomnak adják el, elkerülhetetlenül számon kérhetővé válik. Úgyhogy részemről legkésőbb 21.40-kor a fáklyásmenet, akkor kezdődik ugyanis a szám nélküli Cinemaxon az I. Péter király című 2018-as szerb film. Melyhez bevezetőül azonnal énekeljük el mindannyiunk kedvenc indulóját! Én kezdem: Marširala, marširala Kralja Petra garda, na még egyszer, marširala, marširala Kralja Petra garda, korak ide za korakom, a ja junak za barjakom, boj se bije, bije zastava, se vije za slobodu Srbije… és így tovább. Akinek a szövegkönyvében ehelyett tévesen a Megállj, megállj kutya Szerbia! szerepel, az forduljon az ügyelőhöz, vagy valamelyik másodasszisztenshez, kicserélik rögtön. De ha már a kutya szóba jött, rögzítem, hogy partizánkorunkban mi úgy énekeltük, hogy marširala, marširala drugo Tito garda.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.