tévésmaci

A rókamadár

  • tévésmaci
  • 2020.11.26 08:11

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché a hangutánzással kísérleteztek, rögös volt az útjuk, ám a kezdet meglepően sikeresnek bizonyult. Első lépésként ugyanis – mindent érdemes az alapoktól kezdeni – a saját hangjukat próbálták utánozni, s ezt szívós munkával tökéletesre is fejlesztették. Félreértés ne essék, nem egymás hangját utánozták megszólalásig hűen, hanem mint jeleztük, a sajátjukat. Troché olyan Trochét nyomott, hogy tényleg csak azok ismerték fel, hogy ez épp az utánzott Troché, akik mindennap hallották beszélni, s perfektül értették. Idegenek simán azt hitték, hogy ő maga beszél, amikor éppen utánozta magát. S el kell oszlatnunk egy további lehetőségét is a félremagyarázásnak: Troché nem paródiát adott elő, nem utánozta kedvenc gesztusait, pláne nem eltúlozva azokat, nem használta a rá jellemző fordulatokat, nem tett úgy, mint akinek ilyen-olyan szavajárása lenne, s nem vágott vicces pofákat sem. Egyszerűen csak beszélt, felolvasta a hangutánzási tankönyv BASF kazettán mellékelt szöveggyűjteményének tetszőleges részét, nem hátrálva a csapdákat rejtő nyelvtörőktől sem, holott azoknál buknak el a legtöbben, mert mindenki arra koncentrál, hogy egyáltalán ki tudja mondani, hogy teszem azt, sárga bögre görbe bögre. S ha ez már megy, akkor meg arra, hogy gyorsan is tudja mondani, hogy sárga bögre görbe bögre, sárga börge, görbe börge… így a hang tökéletes utánzására alig is marad energia. Szavamra, még leírni is nehéz, sárga bögre, görbe bögre. Sztupa a maga módján ugyanilyen példás előmenetelt tanúsított. Egy idő után maga Ómafa is csak nehezen jött rá, hogy most ki beszél, vagyis azt tudta, hogy ki beszél, csak az nem volt tiszta, hogy hogyan beszél, simán vagy épp utánozva magát. E kezdeti fázison előbb Sztupa lépett túl, amikor megtanulta utánozni Oskar Pi­schinger hangját. De pont ez a sikere késztette elgondolkodásra, mi szüksége lehet neki egy a századfordulón fénykorát élő bécsi cukrász, süteménygyáros hangjára? Besietett hát a legközelebbi, ám szerfelett gyanús bejzlibe, melynek portálja fölé az volt kiírva, hogy konditorei, hogy eloszlassa, vagy épp igazolja a kétségeit. És hát, csodát látott, meg sem kellett szólalnia, máris kitakarítatták a helyiséget, hellyel kínálták, s hoztak neki egy fejedelmi… igen, igen, Pischinger-szeletet.

Pénteken (27-én) este fél kilenckor – felteszem, a világ legtúlértékeltebb filmjeiből való válogatás nyitódarabjaként – a Cinemax 2 levetíti az Éjféli expresszt. Alan Parker (de ne feledkezzünk meg Oliver Stone kontribúciójáról sem) filmje a nyugati ember egyik sztenderd rémálmát viszi meglehetősen harsány színekkel vászonra, amivel nincs is nagy baj, egy álom jelenjen meg eltúlzott színekkel, de ha nem álomnak adják el, elkerülhetetlenül számon kérhetővé válik. Úgyhogy részemről legkésőbb 21.40-kor a fáklyásmenet, akkor kezdődik ugyanis a szám nélküli Cinemaxon az I. Péter király című 2018-as szerb film. Melyhez bevezetőül azonnal énekeljük el mindannyiunk kedvenc indulóját! Én kezdem: Marširala, marširala Kralja Petra garda, na még egyszer, marširala, marširala Kralja Petra garda, korak ide za korakom, a ja junak za barjakom, boj se bije, bije zastava, se vije za slobodu Srbije… és így tovább. Akinek a szövegkönyvében ehelyett tévesen a Megállj, megállj kutya Szerbia! szerepel, az forduljon az ügyelőhöz, vagy valamelyik másodasszisztenshez, kicserélik rögtön. De ha már a kutya szóba jött, rögzítem, hogy partizánkorunkban mi úgy énekeltük, hogy marširala, marširala drugo Tito garda.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!

Neked ajánljuk