Amikor Sztupa és Troché bámulták a víz finoman fodrozódó felszínét, nagyon kellett koncentrálniuk, hogy ne röhögjék el magukat. Nem látszott semmi különös, minden éppolyan barátságos volt, mint máskor, büszkén és alig is hajladozó nádas, a buzogányok, az izgága kacsák, nézd, az egyik most épp lebukik, s csak a segge látszik, ahogy riszálja az ég felé, de még az öreg teknős is csak a szokottat hozta, parkírozott egy lapos kövön és forgatta a fejét, a sapkám, esküszöm, nagyobb volt nála. Nem volt ezen semmi nevetséges, bizonyos nézőpontból akár szépnek és kellemesnek lehetett volna nevezni, de a feltörni akaró, ám visszafojtott röhögés sem nem szép, sem nem kellemes. De ez nem a vidámság ideje volt, inkább a megfeszített figyelemé, persze leginkább a körülállók részéről. Sztupa és Troché körül ugyanis rengeteg ember ácsorgott, és vizslatta a tavat. Rendes népek, munkások a közeli buszpályaudvarról, direkt előbb jöttek egy járattal (csoda, hogy volt ilyen), hogy meló előtt még megnézzék, hátha történt már valami a tónál. De nem történt semmi, hiába is várták. Már legalább egy hete nem történt semmi. Előtte se történt, mármint a tóban, de azt nem tudhatta senki, hisz akkor még nem figyelték az emberek a tavat. De valahogy mégis híre ment, valaki meglátta, esetleg megsúgták neki, hogy rém van a tóban. Egy kis Loch Ness a város közepin, a buszpályaudvar tőszomszédságában. Pillanatok alatt híre ment, ki ne is sietne továbbadni, hogyha egy olyan érdekes vagy fontos hír birtokába jut, mint ez: szörny van a Feneketlen-tóban, és a kommunisták letagadják. S ez nem tetszett a kommunistáknak. Felvilágosult népeknek tartották magukat, s úgy voltak vele, hogy tuti nincs semmi a tóban, bár közülük is ismert valaki valakit, aki az éj leple alatt ide süllyesztette el bosszúból az anyósa vadonatúj szovjet frizsiderjét. Ki kellett hívni Sztupát és Trochét, hogy vessenek véget ennek a szörnyhistóriának, de tegnapra! Így hát ők most ott fulladoznak a röhögéstől a korlátnak dőlve a parton.
Szombaton (24-én) este fél kilenckor a Cinemax 2 vetíti a Nobadi című tavalyi osztrák filmet (esküszöm, hogy amikor tegnap kinéztem a rádióújságból, még Senki volt a címe). Arról van szó, hogy a tatának föladja a kutyája, és el kéne földelni, de ő már köszöni, nem ásna. Kit bír felkérni? Természetesen egy menekültet. Kilenckor a FilmBox Starson a Butch Cassidy visszatér filmben az lesz a jó, hogy Sam Shepard alakítja a híres bankrablót, aki eszerint túlélte a bolíviai hadsereggel folytatott kakaskodást, s mint annyian, ő is az alámerülést választotta túlélő-stratégiának. Csakhogy elő kell bújnia, mert hiányzik neki a család – Butch ilyen fiú volt, csak az a nagy szíve vitte bele mindenbe. Hál’ istennek, Stephen Rea is benne van a dologban. Éjjel kettőkor a valamiért marha nagy sikert arató, Jean-Jacques Annaud rendezte 1986-os adaptáció, A rózsa neve lesz a Film Cafén. Maga a film olyan öt-hat évvel forgott a könyv megjelenése után, ám a rendező ennyi idő alatt is csak annyit fogott fel belőle, amennyi egy nagy lélegzetű gótikus baromság összeeszkábálásához kellett. Mondhatnák, hogy az is valami, ha Sean Connery összevont szemöldökére és szigorú pofájára van alapozva, de van ennél nagyobb érdeme is e méltatlan feldolgozásnak! Jelesül az, hogy bevezette ismét köreinkbe az egyik különösen visszataszító csuhás megformálójaként szamárfejű barátunkat, Ron Perlmant. Mondom, ismét, hisz nevezett ősembernek sem volt utolsó a maestro hasonmód ostobácska nemzetközi belépőjében (tudják: A tűz háborúja, szerencsére azt most nem adja a tévé). Mire vége lesz, elmúlik négy is, úgyhogy be lehet fejezni a tévézést. Vagy el sem kell kezdeni.
