Az utóbbi idők kevés méltányolható rádiós trendje közé tartozik, hogy az úgynevezett közszolgálatiságban érintett csatornák igyekeznek történelmi portréműsorokkal színesíteni a programkínálatukat. A Klubrádión futó Panoptikum ennek talán a legerősebb példája, Szénási Sándor műsora az első adás óta (amelyről magunk is írtunk pont egy éve, lásd: Viaszfigurák, 2016. június 16.) egészen kiforrott, és most az adó egyik legjobb műsoraként áll előttünk. De hasonló a Lánchíd Rádión futó A történelem arcai is, bár Pál Amanda korban és földrajzilag is vegyesebb halmazból válogat, mint a főként 20. századi magyar alakokra koncentráló Panoptikum.
A Kossuth rádió érdekes módon ilyesmivel nem kísérletezik, sorozatjelleggel semmiképp, mintha a történelmi portrérajzolást ingoványos területnek látnák. Mert hát az is; éppen ez a tétje és értelme. Félreértés ne essék, vannak történelmi magazinműsorok az állami rádióban, de azok általában egy-egy problémakört, eseményt, korszakot járnak körül, ideológiai elkötelezettségüktől függően több-kevesebb sikerrel, jellemzően a Tanácsköztársaság és a kommunizmus bűneire fókuszálva, mintha a kettő előtt-között semmi nem történt volna.
Éppen ezért tűnhetett olyan üdítő kivételnek a Tér-idő múlt hét végi két adása, Gellért András szerkesztésében; az Árgyél az ÁVH birodalmában alcímmel elhangzó portréműsor olyan volt, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, szakértő vendéggel, archív bejátszásokkal és pályatársak visszaemlékezéseivel. Somlay Artúr neve ma már talán egyre szűkebb rétegnek cseng ismerősen; elsősorban azoknak, akik a színház története iránt érdeklődnek, szeretik a régi filmeket, vagy legalább egyszer megnézték a Valahol Európábant. Gellért és a beszélgetőpartnernek behívott Gervai András történész azonban a csütörtöki és pénteki kétszer félóra alatt a magánember Somlay tragikus alakját mutatták be a hallgatóknak, felvázolva egy olyan életpályát, amely ma, 2017-ben sem tanulságok nélküli, sőt. A sőthöz egy apró adalék: a műsor apropóját Gervai Valaki Európában címmel megjelent esszéje adja, ezt Gellért szépen le is hivatkozza, ám mindezt anélkül teszi, hogy kimondaná, az írás az Élet és Irodalomban jelent meg. Nem neki rójuk ezt fel elsősorban, hanem a rádiónak, ahol olyan hangulat uralkodik, hogy a szerkesztő-műsorvezető nem meri kiejteni egy ellenzéki lap nevét.
Gervai és Gellért párbeszéde azért termékeny, mert elsősorban jelenségeket, életrajzi helyzeteket és levéltári adatokat elemezgetnek, s azokból igyekeznek kikövetkeztetni a csúcson megtört pálya körülményeit, nem pedig egy eleve meglévő ideologikus korképbe illesztik be a nekik tetsző biografikus elemeket. A szubjektív elemzéseket jobbára meghagyják a kortársaknak; szép Benkő Gyula tanítványi vallomása, meghatóak Radványi Géza és Raksányi Gellért felvételről bejátszott szavai, elképesztően hatásos találat a kitelepített színésznő, Bakó Márta visszaemlékezése, és kijózanító erejű Karinthy Ferenc megszólalása is. Az ő szavaiból nem a tragédia, nem a nagyszabású életmű megtöretése feletti keserűség visszhangzik, hanem egyfajta természetesség: ilyen időket éltünk. Göcögve mondja Cini: „A hülye Major tehet róla, mert rávette Árgyélt, hogy lépjen be a pártba, pedig ha valami, bolsevik biztosan nem volt.” Aztán hosszú ideig visszhangzanak még a fülünkben Somlay (amúgy az ÁVO által eltitkolt) búcsúszavai: „Sírfeliratom legyen: az emberek veszedelmes közelségében éltem meglehetősen hosszú ideig, most talán biztonságban vagyok.” Hangsúly a síron túlról is a talánon.
Tér-idő, Kossuth rádió, június 8–9.
