Gyász

Az esendő ember felmutatása

Benkő Imre (1943–2025)

  • Simonyi Balázs
  • 2025. október 21.

Interaktív

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.

Nyitott, ártatlan és valamennyire szemtelen derű is az övé, mint egy kíváncsi gyereké; leginkább hajlongva, rogyasztott térdekkel, métermagasságba levitt horizontból fotózott. Élmény volt nézni az alanyokat egyre becserkésző koreográfiáit, közelítéseit, kattintásait. Még 80 évesen is simán térdelt egy jó képért. Innen látszik az ember igazán. Egyenesen nézett, és azt szerette, ha rá is így néznek. Ám a gondosan komponált, szelektált, albumba rendezett sorozatai miatt csak felnézni lehetett rá.

A képek iránt érdeklődők hamar ott találják magukat, hogy hogyan tudnának nem „benkősen”, máshogy fényképezni. Máshogy látni, elfelejteni az ő erős világát. Mert aki találkozott Imre fotóival, a hatásuk alá került, és nem feledi azokat soha. A képekből Imre figurája sugárzik: derű, alázat, empátia, önirónia. Ő a dicséretet szerényen, békésen elutasította. Utálta a személyi kultuszt, bár az jó fotótéma volt Észak-Koreában, Romániában, a Szovjetunióban.

Örökifjú volt, sebes, impulzív mozgású. Mindig fotózott. A saját képeit is fotózta. A kar­óráját fotózta, amikor elkezdte az aznapi Sziget-fesztivál fotózását a K-hídon. A saját kiállításainak installációját is negatívra archiválta. A saját Kossuth-díjának átadóján is azt lehetett látni, hogy Imre hajlong a széksorok közt, keresi a pozíciót, a momentumot, hogy kattinthasson. Ő, aki 1992-ben a csepeli munkaközvetítőben állt sorban, mint kétszeres World Press-díjas fotós.

Egy gép, két lencse: egy nagylátó és egy 50-es portréobjektív. (Később még bejött a Horizon202-es panorámagép, és egy költségkímélő digitális.) Ötven éve óvatlanul ilyet rakott a gépére, és ma már banalitás, felfedezte, hogy minden éles, a terek ugyan szétválnak, de minden értelmezhető és jelentőségteli. Két, fára mászó muzsikust fotózott így egy falunapon, és a lenagyított kép után eldöntötte, ő innentől ebben a stílben megy tovább. Ahogy mondta: kinyílt a kép.

Akkor is fotózott, amikor már alig látott, injekciózták a szemét hályog ellen. Megadó mosollyal viselte. Azt is, amikor az Iparművészetin (ma MOME) egy vizsgafeladatban átverték: megrendezett balkáni háborús jeleneteket adott le egy hallgató a dokumentarista kurzusra.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Maradjanak velünk!


Ez a Narancs-cikk most véget ért – de még oly sok mindent ajánlunk Önnek! Oknyomozást, riportot, interjúkat, elemzést, okosságot – bizonyosságot arról, hogy nem, a valóság nem veszett el, még ha komplett hivatalok és testületek meg súlyos tízmilliárdok dolgoznak is az eltüntetésén.

Tesszük a dolgunkat. Újságot írunk, hogy kiderítsük a tényeket. Legyen ebben a társunk, segítse a munkánkat, hogy mi is segíthessünk Önnek. Fizessen elő a Narancs digitális változatára!

Jó emberek írják jó embereknek!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.