Videojáték

Beyond: Two Souls

  • wilson
  • 2013. november 23.

Interaktív

Az idén áprilisban elhunyt kritikuspápa, Roger Ebert kijelentette, hogy a videojáték sohasem lehet művészet, és egyetlen ma élő aktív játékos sem fogja megérni a napot, amikor a médium bekerül a művészetek csarnokába. Intése ellenére sokan próbálkoztak a filmszerűség felé elmozdulni.

A Beyond például igazi sztárparádé az Ellen Page játszotta főhősnővel és a Willem Dafoe alakította mentorral. Ők ketten - különösen Page - adnak a legtöbbet a Beyondhoz: a hús-vér, többrétegű karakterek ábrázolása pazarul megy a kiváló írókkal rendelkező franciáknak. A Ponyvaregényt idéző, az időben előre és hátra is ugráló sztori kiválóan épít fel egy olyan világot, ahol a természetfeletti nem csupán fikció, hanem létező és mindenki életére kiható jelenség, miközben remekül kirajzolódnak a döntések okai és következményei. Kár, hogy a történet utolsó harmada rojtosra koptatott klisékkel terel a végkifejlet felé.

Terel, mert a Beyond csak komoly nagylelkűséggel nevezhető videojátéknak - az interaktív film címkéje az egész műfajt kiötlő, 1983-as Dragon's Lair óta nem volt ennyire indokolt. A modern stílusokból és a játékmenetükből való szemezgetés egyszerűen nem sikerült: a Beyond sok mindennel próbálkozik, de mindent csökevényesen tálal, egyértelművé téve, hogy az egész csak a látszat miatt kell. A Quantic Dreamnek nem volt pénze filmet csinálni, és most valamiért ideje sem a helyébe választott médium eszközeit használni. Az élmény akkor igazán maradandó, amikor nem kell a gombnyomogatással szenvedni.

Sony-Quantic Dream, PS3

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.