Az olajmilliárdos Getty család szomorú történetét csak idén már másodjára regéli el a filmipar. Ridley Scott után Danny Boyle (Trainspotting; Gettómilliomos) 10 részen át áll ki a vártára, s amit ott művel, az a legkevésbé sem dokumentarizmus.
1973. Lear. Getty. A párhuzam arcátlanul kézenfekvő, de a dráma kétségkívül shakespeare-i. A gazdag és kibírhatatlan öregúrnak nincs kire hagynia a vagyont, pontosabban minden örökös csapnivaló, de felbukkan egy tékozló unoka, aki nem is olyan hippi és szerencsétlen, mint amilyennek elsőre tűnik. Aztán persze kiderül, hogy mégis az, sőt el is rabolják, vagy éppen megrendezi saját elrablását, hogy végül tényleg elrabolják. Pénzhez jutni nehéz.
A fordulatos kalandokat azonban nem Shakespeare, de nem is forgatókönyvíró szülte, hanem ugyebár az élettel szövetséges világsajtó. Boyle mindebből meghagyja a sztori vázát és alapfiguráit, erős atmoszférát rendel hozzá, súlyt fektet a korrajzra, sőt még talál néhány ötletes és végigvezetett motívumot is. Ám az összkép ezekkel együtt is merev, mint egy Eastmancolor családi fotó. De van, aki még azon is jól mutat: Donald Sutherland John Paul Getty szerepében. A 16 éves unokát játszó Harris Dickinsonról is könnyű elhinni, hogy a nagypapihoz hasonló, antik művészetekért rajongó művészlélek. Kettősük körítését Hilary Swank adja fel, ő az egyedüli, aki elhiszi a valós elrablás szálát, és nyomozni kezd. Jó a nagy visszatérő Brendan Fraser is, aki megmackósodott exügynökként domborít.
A vágások, a képi világ, a zene mind telitalálat, csak a katarzis marad el.
Az HBO műsorán
