Vannak azok a karakterorientált vígjátéksorozatok, melyekben egy nagyon tehetséges komikus felépít egy perszónát, mely többé vagy kevésbé a saját személyiségén alapul. A mellékszereplők ilyenkor többnyire csak asszisztálnak az egyszemélyes show-hoz, miközben mindenki nagyon szorít, hogy az öniróniára és nemritkán önéletrajzi kikacsintásokra épülő humor valahogy elvigye a hátán az egészet. Ez néha sikerül (Louie, Félig üres, Miranda), néha pedig olyan lesz az eredmény, mint a Blunt Talk.
A széria készítője, Jonathan Ames egyszer már bizonyított (Író és kamuhős), és az is kiderült, hogy ügyesen bánik a fanyar humorral, illetve nem áll távol tőle a keleti part értelmiségének (Woody Allen által divatba hozott) neurotikussága. A Blunt Talkban is nyilván valami olyasmit akart megmutatni, hogy milyen szánalmas egy szofisztikált idegen szemében az álságos Los Angeles-i csillogás. Patrick Stewart alakítja az angol talk show-műsorvezetőt, aki tökéletesen anakronisztikus módon komornyikot tart, és alaposan kihasználja, hogy a helyiek micsoda bájos kis egzotikumnak tartják.
A sorozat sok mindent akar: a Majd a komornyik fergeteges kémiáját úr és szolga között (ez sikerül a legjobban), britek és amerikaiak kultúrsokkos találkozását, melyet a Sikersorozatban is láthattunk (ez kevésbé jön össze), és a Kaliforgia kapuzárási pánikos önpusztítását (ezzel kár volt próbálkozni). A fő probléma, hogy a poénokat (melyek sajnos túl nagy arányban mutatják a producer, Seth MacFarlane altesti hatását Ames szofisztikáltabb humorával szemben) kizárólag Stewartra szándékoznak terhelni a készítők, így a mellékalakok nem elég szórakoztatóak és kidolgozottak. Láthatóan volt róla elképzelésük, hogy miből születhet ma sikeres sorozat, és a hozzávalókat meg is próbálták összeszedni, de a végeredmény felemásra sikeredett.
Szerencse, hogy Patrick Stewart még önmagában is elég szórakoztató. A kérdés csak az, hogy meddig.
Az HBO műsorán
alá
