Tévésorozat

Blunt Talk

Interaktív

Vannak azok a karakterorientált vígjátéksorozatok, melyekben egy nagyon tehetséges komikus felépít egy perszónát, mely többé vagy kevésbé a saját személyiségén alapul. A mellékszereplők ilyenkor többnyire csak asszisztálnak az egyszemélyes show-hoz, miközben mindenki nagyon szorít, hogy az öniróniára és nemritkán önéletrajzi kikacsintásokra épülő humor valahogy elvigye a hátán az egészet. Ez néha sikerül (Louie, Félig üres, Miranda), néha pedig olyan lesz az eredmény, mint a Blunt Talk.

A széria készítője, Jonathan Ames egyszer már bizonyított (Író és kamuhős), és az is kiderült, hogy ügyesen bánik a fanyar humorral, illetve nem áll távol tőle a keleti part értelmiségének (Woody Allen által divatba hozott) neurotikussága. A Blunt Talkban is nyilván valami olyasmit akart megmutatni, hogy milyen szánalmas egy szofisztikált idegen szemében az álságos Los Angeles-i csillogás. Patrick Stewart alakítja az angol talk show-műsorvezetőt, aki tökéletesen anakronisztikus módon komornyikot tart, és alaposan kihasználja, hogy a helyiek micsoda bájos kis egzotikumnak tartják.
A sorozat sok mindent akar: a Majd a komornyik fergeteges kémiáját úr és szolga között (ez sikerül a legjobban), britek és amerikaiak kultúrsokkos találkozását, melyet a Sikersorozatban is láthattunk (ez kevésbé jön össze), és a Kaliforgia kapuzárási pánikos önpusztítását (ezzel kár volt próbálkozni). A fő prob­lé­ma, hogy a poénokat (melyek sajnos túl nagy arányban mutatják a producer, Seth MacFarlane altesti hatását Ames szofisztikáltabb humorával szemben) kizárólag Stew­artra szándékoznak terhelni a készítők, így a mellékalakok nem elég szórakoztatóak és kidolgozottak. Láthatóan volt róla elképzelésük, hogy miből születhet ma sikeres sorozat, és a hozzávalókat meg is próbálták összeszedni, de a végeredmény felemásra sikeredett.

Szerencse, hogy Patrick Stewart még önmagában is elég szórakoztató. A kérdés csak az, hogy meddig.

Az HBO műsorán

alá

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után.