Tévésorozat

Blunt Talk

Interaktív

Vannak azok a karakterorientált vígjátéksorozatok, melyekben egy nagyon tehetséges komikus felépít egy perszónát, mely többé vagy kevésbé a saját személyiségén alapul. A mellékszereplők ilyenkor többnyire csak asszisztálnak az egyszemélyes show-hoz, miközben mindenki nagyon szorít, hogy az öniróniára és nemritkán önéletrajzi kikacsintásokra épülő humor valahogy elvigye a hátán az egészet. Ez néha sikerül (Louie, Félig üres, Miranda), néha pedig olyan lesz az eredmény, mint a Blunt Talk.

A széria készítője, Jonathan Ames egyszer már bizonyított (Író és kamuhős), és az is kiderült, hogy ügyesen bánik a fanyar humorral, illetve nem áll távol tőle a keleti part értelmiségének (Woody Allen által divatba hozott) neurotikussága. A Blunt Talkban is nyilván valami olyasmit akart megmutatni, hogy milyen szánalmas egy szofisztikált idegen szemében az álságos Los Angeles-i csillogás. Patrick Stewart alakítja az angol talk show-műsorvezetőt, aki tökéletesen anakronisztikus módon komornyikot tart, és alaposan kihasználja, hogy a helyiek micsoda bájos kis egzotikumnak tartják.
A sorozat sok mindent akar: a Majd a komornyik fergeteges kémiáját úr és szolga között (ez sikerül a legjobban), britek és amerikaiak kultúrsokkos találkozását, melyet a Sikersorozatban is láthattunk (ez kevésbé jön össze), és a Kaliforgia kapuzárási pánikos önpusztítását (ezzel kár volt próbálkozni). A fő prob­lé­ma, hogy a poénokat (melyek sajnos túl nagy arányban mutatják a producer, Seth MacFarlane altesti hatását Ames szofisztikáltabb humorával szemben) kizárólag Stew­artra szándékoznak terhelni a készítők, így a mellékalakok nem elég szórakoztatóak és kidolgozottak. Láthatóan volt róla elképzelésük, hogy miből születhet ma sikeres sorozat, és a hozzávalókat meg is próbálták összeszedni, de a végeredmény felemásra sikeredett.

Szerencse, hogy Patrick Stewart még önmagában is elég szórakoztató. A kérdés csak az, hogy meddig.

Az HBO műsorán

alá

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.