Tévésorozat

Blunt Talk

Interaktív

Vannak azok a karakterorientált vígjátéksorozatok, melyekben egy nagyon tehetséges komikus felépít egy perszónát, mely többé vagy kevésbé a saját személyiségén alapul. A mellékszereplők ilyenkor többnyire csak asszisztálnak az egyszemélyes show-hoz, miközben mindenki nagyon szorít, hogy az öniróniára és nemritkán önéletrajzi kikacsintásokra épülő humor valahogy elvigye a hátán az egészet. Ez néha sikerül (Louie, Félig üres, Miranda), néha pedig olyan lesz az eredmény, mint a Blunt Talk.

A széria készítője, Jonathan Ames egyszer már bizonyított (Író és kamuhős), és az is kiderült, hogy ügyesen bánik a fanyar humorral, illetve nem áll távol tőle a keleti part értelmiségének (Woody Allen által divatba hozott) neurotikussága. A Blunt Talkban is nyilván valami olyasmit akart megmutatni, hogy milyen szánalmas egy szofisztikált idegen szemében az álságos Los Angeles-i csillogás. Patrick Stewart alakítja az angol talk show-műsorvezetőt, aki tökéletesen anakronisztikus módon komornyikot tart, és alaposan kihasználja, hogy a helyiek micsoda bájos kis egzotikumnak tartják.
A sorozat sok mindent akar: a Majd a komornyik fergeteges kémiáját úr és szolga között (ez sikerül a legjobban), britek és amerikaiak kultúrsokkos találkozását, melyet a Sikersorozatban is láthattunk (ez kevésbé jön össze), és a Kaliforgia kapuzárási pánikos önpusztítását (ezzel kár volt próbálkozni). A fő prob­lé­ma, hogy a poénokat (melyek sajnos túl nagy arányban mutatják a producer, Seth MacFarlane altesti hatását Ames szofisztikáltabb humorával szemben) kizárólag Stew­artra szándékoznak terhelni a készítők, így a mellékalakok nem elég szórakoztatóak és kidolgozottak. Láthatóan volt róla elképzelésük, hogy miből születhet ma sikeres sorozat, és a hozzávalókat meg is próbálták összeszedni, de a végeredmény felemásra sikeredett.

Szerencse, hogy Patrick Stewart még önmagában is elég szórakoztató. A kérdés csak az, hogy meddig.

Az HBO műsorán

alá

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.