Amikor Sztupa és Troché futottak, jött szembe egy ember. Magas volt, ősz és karcsú, valami közlekedési vállalat egyenruháját viselte, lehetett akár nyugdíjazás előtt álló hajóskapitány vagy elsőtiszt is, bár a közelben volt egy villamosremíz. Ez az ember egyszer csak kinyújtotta a nyelvét, leért az egészen a mellkasáig, olyan hosszú volt neki. Sztupa és Troché talán észre sem vették, körülöttük szabályosan megállt a világ, kimerevedett az élet. De mondjuk inkább, hogy lemerevedett, mert a kimerevedett olyan képszerű, a mozgókép merevedik ki, pedig ez a futás – a szemtanú, Ómafa szerint – éppenséggel a mozgóképek tehetetlenségét, tehetségtelenségét bizonyította. Nincs az a százméteres olimpiai döntő, ami úgy bírna hatni a tévében, mint amikor valaki elrohan melletted. Igazi futásról beszélek, tette hozzá Ómafa, hogy tévedés ne legyen. S tényleg, amikor Sztupa és Troché futottak, robbant körülöttük az energia. Nem, nem is az energia, a levegő robbant, a közeg, ami magába foglalta őket, az robbant, tört darabokra, s hullott le róluk, ahogy elhaladtak az álló emberek között. Az energia nem robbant, az egyszerűen láthatóvá, megfoghatóvá vált. Megjelent, ott volt a tisztelt jelenlévők között. Troché futott elöl, Sztupa utána, de ennek nem lehetett különösebb jelentősége, noha olyan benyomást keltettek, mint üldöző és menekülő, s valószínűleg fordítva sem eshetett volna meg, hogy Sztupa fut elöl, Troché meg a nyomában. Mindezzel együtt sem volt sok jelentősége a sorrendnek, mert ugyanaz az energiatömeg vágott orrba mindenkit, aki mellett elhaladtak. Amikor elindultak, nekilódultak, kilőttek, felborult minden körülöttük, asztalok, székek, üres dobozok, letámasztott kerékpárok, fölágaskodtak és prüszköltek a lovak, a macskák lekuporodtak és fújtak. Az ajtók kinyíltak, az ablakok becsukódtak, amikor Sztupa és Troché futottak. Ómafa széttárta a kezét, s úgy mondta, hogy tudja, hogy lehetne szebben is, de pontosabban aligha: amikor Sztupa és Troché futottak, akkor futva volt. Mintha az életük lenne a tét. Pedig hamarosan megálltak, az egész nem tartott egy percig sem.
Szombaton (24-én) régi jó barátunk, Stringer Bell konkrétan Beyoncéval tolja az AXN-en este kilenckor, az Őrült szenvedély című filmben, amiért így látatlanban egy ly. garast nem adnék, s nem is Beyoncé asszony benne az ellenség, hanem Barzini, mindegy. Amikor ezzel végeztünk, az angol kém, nem éppen James Bond, de nem is Smiley (hanem Michael Caine) találkozik az amerikaival (Karl Malden) a Film Mánián, és valszeg megmentik a világot, hiszen ezért tartja az emberiség a kémeket. Meg az Egymilliárd dolláros agyukért.
Vasárnap visszatérünk a nyolcvanas évekbe, s eldaloljuk az érzékenység dalát, mint csácsogó Madárka éjjel tizenegykor a Cinemaxon. Van ötvenes évekezés, Elvis és Rákosi, hatvanasozás, Beatles meg Kennedy, hetvenesezés, Bundesliga-frizura meg Ostpolitik, a nyolcvanas évekről nyilván azért ekkora a kuss, mert akkor még azt hittük, hogy Nicolas Cage egy színész, s Alan Parker sem szélhámos. Említhetnénk még A Bellicher aktát, ami mégis egy holland film és ma az AMC, holnap meg a Film Mánia, holnapután meg nyilván maga Bellicher kérdi meg a közértben, hogy parancsolunk-e még valamit, de a Film Cafén ízetlenkedő Larry Flyntnek sem jut már a helyszűkéből egy falatnyi sem.
Hétfő, igen a hétfő miatt, amikor nem adásszünet lesz, hanem Sabata triple feature, amit éjfél előtt pár perccel – s természetesen az opus magnummal – kezd el az AMC, így reggelig lehet zúzni. Bár két Lee Van Cliff közé beszorították Yul Brinnert is, de ki lehet bírni őt is. Tehát Hé, barátom, itt van Sabata! (anno a magyar mozikat is megjárta, olyannyira, hogy Sándor Pál például a bendzsós csókát le is igazolta belőle a Ripacsokba, leüti Kernt a klotyóban, semmi több, nálam biztosan felszedte volna Udvaros Dorottyát). Utána Isten veled, Sabata! Ő névrokon lehet csak, a nyomulós Sabaták miatt, mert ebben van a Yul B. S a Sabata visszatér, s vele a reggel, az is visszatér. Semmi tv!
