Amikor Sztupa és Troché a közeli világvárosban magasodó székházuk elnöki csarnokában ücsörögtek a semmittevés keserű óráit morzsolgatván, Sztupa rendszeresen, pontosabban folyamatosan táplálkozott. Amolyan kicsiny, inas, aszott fajta lévén meg sem látszott rajta a sűrű zabálás, meg hát különben is, úgy dolgozott, mint a rágcsálók. Mókusolsz, geci! Megint mókusolsz – mondta ilyenkor gyakran Troché, bár ő inkább úgy érezte, hogy sokkal többször tűri néma beletörődöttséggel a ropogtatást. Sztupa kedvelte a nyers karalábét például, a gyerekek kedvencét. De odavolt a nyers karfiolért is, kicsiny rózsácskákra törcsölte, már a lelke is karfiolos volt, de az inge feltétlenül. A legrosszabb Troché szerint a krumplicukor volt, szerencsére nem számított a napi betevők sorába, Sztupa külön futárral hozatta a hatvani cukorgyárból; összepréseltek valami rettenetes mellékterméket, Troché úgy tudta, a cukorrépa pudváját, s abból csinálták, Sztupának külön csomagolva. Ezt valójában nem is lehetett rágcsálni, az ember – jelen esetben ugyebár Sztupa – a fogával véste le a forgácsokat, tényleg teljesen olyan volt, mint a klasszikus szénbányászat csákánnyal. Most a ropi nevű izét nem is mondom, mert azt nem hozatott otthonról Sztupa, ugyanis felesleges volt, mert valami grissini nevű pálcikát vásárolt a közeli szupermarketben, hosszabb is volt, vastagabb is, hangosabb is, tudniillik a ropogtatása. Jaj, nem, dehogy akarta Sztupa bosszantani Trochét a hangos ropogtatással, de perfekcionista volt, így az akusztikai élmény elengedhetetlen volt neki a rendes ropogtatáshoz. Ahol én ropogtatok, ott ropogtatva van, talán ezt tartotta szem előtt. Meg a sajtos tallért.
Pénteken (7-én) nagy verseny lesz éjszaka, de még mekkora. Mert a szovjet kémfilmek nyilvánvaló bajnoka méri össze az erejét a jugoszláv partizánfilmek tán leglátványosabban kirakati termékével, ami már a nemzetközi nagytőke bevonásával szökkent végleges formájába. Bizony ám, A tavasz 17 pillanatáról beszélünk, amit feltehetően Vlagyimir Putyin elnök személyes kérésére tűz műsorára 23.20-kor az M3. Vagy éppenséggel fodítva, lázadásból, így demonstrálván, hogy véget ért a cigiszünet a pokolban, megint itt vannak a ruszkik. Mondjuk én ismerek olyanokat, akik már húsz perce a Film Mánián nézik A neretvai csatát. Az 1969-es nagy partizánmoziban olyan csávók játsszák el a partizánok rafkós kitörését a boszniai hegyek között, mint Orson Welles, Yul Brynner, Curd Jürgens vagy éppenséggel Szergej Bondarcsuk, de hogy jönnek ők a jugoszláv partizán mindenkori archetípusát adó Bata Zsivojinovicshoz? Úgy három év múlva már maga Tito marsall is színre lép, természetesen Richard Burton megformálásában, de a Sutjeskát egyfelől nem adja (még) a tévé, másfelől abban is Bata Zsivojinovics a legnagyobb király. Akik persze saját tévés nosztalgiáikra fogékonyak, mindkét műben találkozhatnak az ifjú Surdával, aki egy SZÚR-on kivédte az újságírók szemit is.
Szombaton a napnál is világosabban bizonyosodik be ország s világ előtt, hogy a Duna Tv-nek beakadt valahogy A kém utolsó akciója – de ezt csak azért mondom, mert Richard Burton szóba került. Fuck tv!
