tévéSmaci

Botom, lovam

  • tévésmaci
  • 2017. május 6.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché a közeli világvárosban magasodó székházuk elnöki csarnokában ücsörögtek a semmittevés keserű óráit morzsolgatván, Sztupa rendszeresen, pontosabban folyamatosan táplálkozott. Amolyan kicsiny, inas, aszott fajta lévén meg sem látszott rajta a sűrű zabálás, meg hát különben is, úgy dolgozott, mint a rágcsálók. Mókusolsz, geci! Megint mókusolsz – mondta ilyenkor gyakran Troché, bár ő inkább úgy érezte, hogy sokkal többször tűri néma beletörődöttséggel a ropogtatást. Sztupa kedvelte a nyers karalábét például, a gyerekek kedvencét. De odavolt a nyers karfiolért is, kicsiny rózsácskákra törcsölte, már a lelke is karfiolos volt, de az inge feltétlenül. A legrosszabb Troché szerint a krumplicukor volt, szerencsére nem számított a napi betevők sorába, Sztupa külön futárral hozatta a hatvani cukorgyárból; összepréseltek valami rettenetes mellékterméket, Troché úgy tudta, a cukorrépa pudváját, s abból csinálták, Sztupának külön csomagolva. Ezt valójában nem is lehetett rágcsálni, az ember – jelen esetben ugyebár Sztupa – a fogával véste le a forgácsokat, tényleg teljesen olyan volt, mint a klasszikus szénbányászat csákánnyal. Most a ropi nevű izét nem is mondom, mert azt nem hozatott otthonról Sztupa, ugyanis felesleges volt, mert valami grissini nevű pálcikát vásárolt a közeli szupermarketben, hosszabb is volt, vastagabb is, hangosabb is, tudniillik a ropogtatása. Jaj, nem, dehogy akarta Sztupa bosszantani Trochét a hangos ropogtatással, de perfekcionista volt, így az akusztikai élmény elengedhetetlen volt neki a rendes ropogtatáshoz. Ahol én ropogtatok, ott ropogtatva van, talán ezt tartotta szem előtt. Meg a sajtos tallért.

Pénteken (7-én) nagy verseny lesz éjszaka, de még mekkora. Mert a szovjet kémfilmek nyilvánvaló bajnoka méri össze az erejét a jugoszláv partizánfilmek tán leglátványosabban kirakati termékével, ami már a nemzetközi nagytőke bevonásával szökkent végleges formájába. Bizony ám, A tavasz 17 pillanatáról beszélünk, amit feltehetően Vlagyimir Putyin elnök személyes kérésére tűz műsorára 23.20-kor az M3. Vagy éppenséggel fodítva, lázadásból, így demonstrálván, hogy véget ért a cigiszünet a pokolban, megint itt vannak a ruszkik. Mondjuk én ismerek olyanokat, akik már húsz perce a Film Mánián nézik A neretvai csatát. Az 1969-es nagy partizánmoziban olyan csávók játsszák el a partizánok rafkós kitörését a boszniai hegyek között, mint Orson Welles, Yul Brynner, Curd Jürgens vagy éppenséggel Szergej Bondarcsuk, de hogy jönnek ők a jugoszláv partizán mindenkori archetípusát adó Bata Zsivojinovicshoz? Úgy három év múlva már maga Tito marsall is színre lép, természetesen Richard Burton megformálásában, de a Sutjeskát egyfelől nem adja (még) a tévé, másfelől abban is Bata Zsivojinovics a legnagyobb király. Akik persze saját tévés nosztalgiáikra fogékonyak, mindkét műben találkozhatnak az ifjú Surdával, aki egy SZÚR-on kivédte az újság­írók szemit is.

Szombaton a napnál is világosabban bizonyosodik be ország s világ előtt, hogy a Duna Tv-nek beakadt valahogy A kém utolsó akciója – de ezt csak azért mondom, mert Richard Burton szóba került. Fuck tv!

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.