Tévé

Dal a konyhából

Lakástalkshow

Interaktív

Az őszinteség minden bizonnyal a televíziós interjúműsorok legnagyobb fétise, még az exkluzivitás bálványánál is minimum két számmal nagyobb.

Ezt kell elérni, hangsúlyozni, tódítani és mímelni, s persze gondosan körülrakni látványos, külsődleges jelzésekkel, amelyek egy közjegyzői hitelesítő okirat komolyságával bizonyíthatják a néző számára, hogy az éppen interjúvolt híresség ezúttal nyílt és feltáró jellegű, beismerő vallomást tesz. Az internetről pár év után most a képernyőre átköltöző Lovász László és Lakástalkshow-ja például az echte lakásbelsővel meg az operatőrök távoltartásával követel magának hitelt, vagyis olyasmivel, ami úgy Vitray Tamás Ötszemközt című műsora óta, vagyis körülbelül negyven éve kóstolgatott megoldás ebben a műfajban. A technikai felszereltség mindenesetre sokat fejlődött azóta, hiszen a műsor legelején Lovász László most annyi ilyen-olyan kamerát mutat meg nekünk a felvétel helyszínéül szolgáló nappaliban, amennyivel a hetvenes években valószínűleg a teljes magyar tévé nem rendelkezett.

Persze tudjuk, az őszinteség valósága és/vagy látszata azért mégsem az operatőrök jelen- vagy távollétén, hanem a kérdező és a válaszadó összjátékán múlik, s ebből a szempontból meglehetősen vegyes képet mutatott a múlt csütörtöki adás, melyben Stohl András kucorodott a nappali ülőgarnitúrájára. A színész, „akinek egy napra bárki szívesen belebújna a bőrébe” – fogalmazott az informális modorú műsorvezető, mindjárt az adás elején konok ellentmondásra sarkallva a kötözködésre hajlamos nézőt, aki vajmi kevéssé érzi csábítónak az efféle személyiségcsere amúgy sem egykönnyen nyélbe üthető lehetőségét.

Apropó, ellentmondás: ilyesmit Lovász László nemigen kockáztat meg, s akár egy teljes adás is lemehet anélkül, hogy az interjúalanyt megakasztaná bármiféle ellenvéleménnyel vagy érvvel. (Annál szívesebben ismétli meg a riporter alanya mondatát vagy utolsó szavát.) Ez amúgy nem föltétlenül baj, hiszen így könnyebben belelendül mondókájába a kérdezett, s aztán nem is zökken ki a saját kerékvágásából. Csakhogy így az önmagát szöktető kérdezett, ebben az esetben Stohl András a tisztázás kényszere nélkül mondhat el mindent és egyúttal mindennek az ellenkezőjét is, akár egyetlen mondaton belül. Börtönhónapjairól például: „kellett”, „jót tett velem a bírónő”, „eltört bennem valami”, a börtön pedig általánosságban „nem változtatja meg az embereket” és „tönkreteheti” őket. A nagyokat, olykor hisztérikusan nagyokat nevető Stohl András azután más témákat érintve is hasonlóan csaponghatott, mint „önző”, de „az utolsó nadrágját is oda­adó” ember, aki „bár olyan lenne”, mint a nővére, de azért persze „nem lenne olyan”.

Ezekből is, más mozzanatokból is hamar kiderült, hogy Lovász László műsora – inkább akarva, mint akaratlanul – összetéveszti az őszinteséget a bizalmassággal, alkalmasint annak reményében, hogy azután majd a néző is így lesz ezzel. Amivel főleg az a baj, hogy roppant kiismerhető technika, habár a nappali asztalkáján elhelyezett „holtartométer” amúgy igazán nem hétköznapi műsorkészítői fantáziára utal. Viszont az adás végén a tökéletesen in­adekvát konyhai kapcsolás az ott bensőségesen daloló Palya Beával már újra hétpróbás és semmiféle meglepetést nem tartogató közhely. Önmagunkkal fogadást kötve azért még megvárhatjuk, amíg az énekesnő a tenyerével menetrend szerint dobolni kezd önnön kulcscsontján. Az is megvolt.

Viasat 3, november 24.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.

Aktuális értékén

Apám, a 100 évvel ezelőtt született Liska Tibor közgazdász konzisztens vízióval bírt arról, hogyan lehetne a társadalmat önszabályozó módon működtetni. Ez a koncepció általános elveken alapszik – ezen elvekből én próbáltam konkrét játékszabályokat, modelleket farigcsálni, amelyek alapján kísérletek folytak és folynak. Mik ezek az elvek, és mi a modell két pillére?

Támogatott biznisz

Hogyan lehet minimális befektetéssel, nulla kockázattal virágzó üzletet csinálni és közben elkölteni 1,3 milliárd forintot? A válasz: jó időben jó ötletekkel be kell szállni egy hagyomány­őrző egyesületbe. És nyilván némi hátszél sem árt.

Csak a nácikat ne!

Egy Magyarországon alig létező mozgalommal harcol újabban Orbán Viktor, miközben a rasszista erőszak nem éri el az ingerküszöbét. A nemzeti terrorlista csak első ránézésre vicces: igen könnyű rákerülni.

Ha berobban a szesz

Vegyész szakértő vizsgálja a nyomokat a Csongrád-Csanád megyei Apátfalva porrá égett kocsmájánál, ahol az utóbbi években a vendégkör ötöde általában fizetésnapon rendezte a számlát. Az eset után sokan ajánlkoztak, hogy segítenek az újjáépítésben. A tulajdonos és családja hezitál, megvan rá az okuk.