Ezt kell elérni, hangsúlyozni, tódítani és mímelni, s persze gondosan körülrakni látványos, külsődleges jelzésekkel, amelyek egy közjegyzői hitelesítő okirat komolyságával bizonyíthatják a néző számára, hogy az éppen interjúvolt híresség ezúttal nyílt és feltáró jellegű, beismerő vallomást tesz. Az internetről pár év után most a képernyőre átköltöző Lovász László és Lakástalkshow-ja például az echte lakásbelsővel meg az operatőrök távoltartásával követel magának hitelt, vagyis olyasmivel, ami úgy Vitray Tamás Ötszemközt című műsora óta, vagyis körülbelül negyven éve kóstolgatott megoldás ebben a műfajban. A technikai felszereltség mindenesetre sokat fejlődött azóta, hiszen a műsor legelején Lovász László most annyi ilyen-olyan kamerát mutat meg nekünk a felvétel helyszínéül szolgáló nappaliban, amennyivel a hetvenes években valószínűleg a teljes magyar tévé nem rendelkezett.
Persze tudjuk, az őszinteség valósága és/vagy látszata azért mégsem az operatőrök jelen- vagy távollétén, hanem a kérdező és a válaszadó összjátékán múlik, s ebből a szempontból meglehetősen vegyes képet mutatott a múlt csütörtöki adás, melyben Stohl András kucorodott a nappali ülőgarnitúrájára. A színész, „akinek egy napra bárki szívesen belebújna a bőrébe” – fogalmazott az informális modorú műsorvezető, mindjárt az adás elején konok ellentmondásra sarkallva a kötözködésre hajlamos nézőt, aki vajmi kevéssé érzi csábítónak az efféle személyiségcsere amúgy sem egykönnyen nyélbe üthető lehetőségét.
Apropó, ellentmondás: ilyesmit Lovász László nemigen kockáztat meg, s akár egy teljes adás is lemehet anélkül, hogy az interjúalanyt megakasztaná bármiféle ellenvéleménnyel vagy érvvel. (Annál szívesebben ismétli meg a riporter alanya mondatát vagy utolsó szavát.) Ez amúgy nem föltétlenül baj, hiszen így könnyebben belelendül mondókájába a kérdezett, s aztán nem is zökken ki a saját kerékvágásából. Csakhogy így az önmagát szöktető kérdezett, ebben az esetben Stohl András a tisztázás kényszere nélkül mondhat el mindent és egyúttal mindennek az ellenkezőjét is, akár egyetlen mondaton belül. Börtönhónapjairól például: „kellett”, „jót tett velem a bírónő”, „eltört bennem valami”, a börtön pedig általánosságban „nem változtatja meg az embereket” és „tönkreteheti” őket. A nagyokat, olykor hisztérikusan nagyokat nevető Stohl András azután más témákat érintve is hasonlóan csaponghatott, mint „önző”, de „az utolsó nadrágját is odaadó” ember, aki „bár olyan lenne”, mint a nővére, de azért persze „nem lenne olyan”.
Ezekből is, más mozzanatokból is hamar kiderült, hogy Lovász László műsora – inkább akarva, mint akaratlanul – összetéveszti az őszinteséget a bizalmassággal, alkalmasint annak reményében, hogy azután majd a néző is így lesz ezzel. Amivel főleg az a baj, hogy roppant kiismerhető technika, habár a nappali asztalkáján elhelyezett „holtartométer” amúgy igazán nem hétköznapi műsorkészítői fantáziára utal. Viszont az adás végén a tökéletesen inadekvát konyhai kapcsolás az ott bensőségesen daloló Palya Beával már újra hétpróbás és semmiféle meglepetést nem tartogató közhely. Önmagunkkal fogadást kötve azért még megvárhatjuk, amíg az énekesnő a tenyerével menetrend szerint dobolni kezd önnön kulcscsontján. Az is megvolt.
Viasat 3, november 24.
