„Elkaptunk valamit a korszellemből” - Arianna Huffington, a Huffington Post elnök-főszerkesztője

A Huffington Post létrehozásával, felfuttatásával, majd eladásával az új média egyik világméretű sikersztoriját tudhatja magáénak. A görög-amerikai médiamogul legutóbb életmódguruként tűnt fel: tavaly megjelent könyvében a munkahelyi túlhajszoltság, a kiégés szindróma ellen veszi fel a küzdelmet.

Magyar Narancs: Nemrég meg­interjúvoltuk a New York Times főszerkesztő-helyettesét: arra a kérdésre, hogy kiket tart a Times a legfőbb riválisainak, többek között a Huffington Postot is megnevezte. Ön is így látja, hogy a New York Times és a hozzájuk hasonló, régi vágású nyomtatott lapok valóban kihívást jelentenek önöknek?

Arianna Huffington: Nálunk másfajta felfogás van érvényben, de nekem személyesen nagy kedvencem a New York Times, el se tudnám képzelni a világot nélküle. Mi ez, ha nem maga az aranykor a hírfogyasztók számára! Aki minőségi újságírásra vágyik, biztosan nem szenved hiányt; egyrészt ott vannak a nagy öregek, az úgynevezett legacy journalism olyan erős bástyái, mint a New York Times vagy a Washington Post, a másik oldalon meg az újabb piaci szereplők, mint a Buzzfeed és a Mashable. Számos üzleti modellel kísérleteznek a piacon, a nagy kérdés, hogy miként lehet összekötni a régit az újjal. Én úgy látom, mindkettőre van igény, de az új belépőkre nyilván a digitálismédia-piacon lehet nagyobb számban számítani. Új site-ok jönnek új olvasófogó szolgáltatásokkal. Részemről jöhetnek is, a minél több, annál jobb elvét vallom.

MN: Pedig tavaly megjelent könyvében épp a túlzott digitális fogyasztás ellen óvja a felhasználókat. Rögtön egy elrettentő példát is hoz, a sajátját. Egy véres baleset leírásával kezdi, amit a Huffington Posttal való bokros teendőkkel, az ezzel járó túlhajszoltságával magyaráz.

AH: A nagy hajszában elvesztettem a józan mérlegelés képességét. 2005-ben alapítottuk a Huffington Postot, és két évre rá a növekedés akkora volt, hogy az minden képzeletünket meghaladta. Ekkor történt a baleset. Összeestem a fáradtságtól. Napi 18 órát, heti 7 napot dolgoztam, mindent az üzletnek, a profilunk kiszélesítésének, a befektetők becserkészésének rendeltem alá. Át kellett értékelnem azt a szinte mindennél szorosabb kapcsolatot, ami a mail-boxomhoz fűzött. Ma már minimum fél órával lefekvés előtt elzárom a netet. Inkább veszek egy forró fürdőt.

 

Fotó: Europress

MN: A Huffington Post tulajdonosai nem kaptak szívszélhűdést, hogy az offline élet élvezetére buzdítja az olvasóit?

AH: Nem volt háborgás, egy szóval sem ellenezték. Nyilván azért nem, mert minden olyan változtatás, amit a HuffPost newsroomjában a dolgozók pihenése érdekében tettünk, a hatékonyságot hivatott növelni. A hírtermelés 24 órás iparág, itt nincs leállás, de azon vagyunk, hogy elkerüljük azt a sajnálatos módon igen elterjedt jelenséget, amit ki­égés szindrómának hívnak.

MN: Ezt a célt szolgálnák a szerkesztőségi alvószobák?

AH: Két ilyen alvószobánk is van a New York-i irodánkban. Egész nap foglaltak. 2011-ben létesítettük őket, nem kevés szkepszis közepette. Sokan attól féltek, hogy ha munkaidőben lepihennek, azzal azt a benyomást keltik, hogy kibújnak a munka alól. A vezetőség egyértelművé tette, hogy nem a lepihenőkre kell ferde szemmel nézni, hanem azokra, akik túlhajszoltan ténferegnek az irodában.

MN: A 2008-as és a 2012-es Nemzeti Demokrata Konvenció idején is wellness-szolgáltatásokkal kedveskedtek a szegény, kimerült demokrata delegáltaknak: a Huffington Post Oázisban thai masszázs és jóga várta a demokratákat. A politikai kiegyensúlyozottság jegyében ugyanezt kapták a republikánusok is?

AH: Mindkét párt megkapta a maga oázisát. A politikus, legyen demokrata vagy republikánus, akkor tudja jól szolgálni a közt, ha kellőképpen kipihent és összeszedett.

MN: Nyilván ennek az egészségtudatos fordulatnak is betudható az életmódcikkek kiugróan magas száma a Huffington Postnál. Versenyre kelhet egy életmódcikk egy friss politikai hírrel?

AH: Az amerikai HuffPostnak 26 lifestyle rovata van. A Huffington Post történetének egyik legsikeresebb posztja egy életmódtémában született blogbejegyzés volt: több mint 7 millióan kattintották és 1,2 millió like-ot gyűjtött a Facebookon. A címe az volt: The Day I Stopped Saying ’Hurry Up’ (A nap, amikor nem mondtam többet, hogy siess). A cikk szerzője egy gyógypedagógus, Rachel Macy Stafford, egy hatéves kislány édesanyja. Rachel élete, mint a cikkben leírta, elektronikus értesítők között, folyamatos csengőhangzavarban telt, mígnem egy nap kénytelen volt észrevenni, milyen hatással van a hajszoltság a gyermekére. A cikk sikere magyarázható persze a szülői bűntudattal, de a számok azt mutatják, hogy valamit sikerült megragadni a korszellemből, máskülönben nem jött volna össze az a hétmillió kattintás.

MN: Ahol ma elhangzik, hogy blog és új média, ott hamarosan elhangzik az ön neve is. Ön szerint merrefelé halad a blogkultúra?

AH: Rég elmúltak azok az idők, amikor a blogolást egy vállrándítással el lehetett intézni. Ez ma már komoly respekttel bíró műfaj, melyre nagy igény van, úgy az írók, mint az olvasók részéről. A HuffPost platformja jelentős befolyásra tett szert szerte a világon: a bloggereink a tévékben vitatják meg a posztjaikat, könyveket jelentetnek meg, az is előfordult, hogy saját tévéműsorhoz jutottak. 2012-ben egy hajléktalan középiskolás, aki nemcsak hírből ismerte, hanem a saját és a családja bőrén tapasztalta meg az utcai bandák erőszakos fellépését, a HuffPoston blogolt a továbbtanulási lehetőségeiről. A posztját olvasták a Harvard felvételi irodáján, és helyet ajánlottak neki. Ma már a Harvard diákja. Ez a példa elég jól megvilágítja, merrefelé halad a blogolás. Azok a hangok, amelyeknek régebben esélyük sem volt, hogy meghallgatást nyerjenek, ma átjutnak a falon.

A Huffington Post-sztori

„Viccnek gondoltuk kezdetben. Arról szólt az egész, hogy Arianna Huffington ráveszi John Cusacket, írjon bármiről, ami csak az eszébe jut” – nyilatkozott egy iparági bennfentes a Huffington Post indulásáról. A korábban aktív politikai életet élő, hajdan konzervatív, ma meggyőződésesen liberális site-alapító Cusack mellett sok más celebismerősét is mozgósította, hogy írjanak, amit csak akarnak. A nem celebek is kedvükre blogolhattak, jól megfértek az oldal másik fő vonzereje, az agresszív híraggregátor mellett. Az ingyen blogolók később perre mentek, amikor a site-ot 315 millió dollárért megvásárolta az AOL (a kártérítési pert elvesztették, hiszen szabad akaratukból, és nem kényszerből blogoltak ingyen). A Huffington Post komolyan vehetősége a mai napig vitatéma, a kétkedőket azonban könnyű leszerelni: anyagi megerősödésével a HuffPost számos nagynevű újság­írót szipkázott el a legacy media világából, 2012-ben pedig egy Pulitzer-díj is összejött riport kategóriában. A legmeggyőzőbb érv azonban az a 126 millió egyedi látogató, mely novemberben jött össze a huffingtonpost.com-nak. Ezzel hivatalosan is a Huffington Post lett az Egyesült Államok első számú híroldala. És nincs megállás: 2016-tól már nem az Associated Press amerikai hírügynökség híreiből, hanem a saját, házon belüli hírszolgáltatásuk anyagaiból dolgoznak majd a Huffingtonnál. Terveik szerint megduplázzák a saját készítésű riportanyagokat, és minden eddiginél ütőképesebb oknyomozó teamet szerveznek. Folytatják világméretű terjeszkedésüket. Eddig 13 külföldi kiadást hoztak tető alá: Tavaly Brazília, Korea, Algéria, Marokkó, Görögország és India kapott saját HuffPostot, jövőre pedig jön a HuffPost Arabic és a HuffPost Australia. Huffington főszerkesztő asszony mostanában a jó hírekről való tudósításban és az egészségesebb életre való nevelésben látja a siker kulcsát: tavaly megjelent könyvében (Thrive: The Third Metric to Redefining Success and Creating a Life of Well-Being, Wisdom, and Wonder) azt bizonygatja, hogy a siker, pénz és csillogás nem minden, a lélek békéje és a kellő pihenés legalább ennyire lényeges. A New York-i szerkesztőség frizsidereiben mindig van bébirépa és humusz. Huffington szerint a répa nem nagyon fogy, de a humusz igen.