Szegény emberek - Az I. világháború emlékműsorai a Kossuthon

Van abban valami félelmetes, ha az ember csak úgy, fél füllel, vacsorakészítés közben kapja el a Hősök naptára című mini sorozat éppen aktuális részét. A vicces nevű Zrínyi Miklós Nonprofit Kft. készítésében napi két percben jelentkező program szinte észrevétlenül lapul meg a sporthírek és az esti vitaműsor közötti senkiföldjén.

Mindennap egy száz évvel korábban végrehajtott harctéri hőstettről emlékezik meg a bejátszás, hogy ne csak a nagy hadműveletek és sorsfordító események makrotörténelmi síkja reprezentálja a nagy háborút, de jusson szóhoz a kis ember (vagy kisember) is, aki az egész végrehajtója, elszenvedője, hőse és áldozata volt. Ez a sorozat alcíme is: A nagy háború kisembereinek hőstettei. Szép gondolat, és még csak azt sem mondanánk, hogy a meg­valósítás ne lenne céltudatos és profi, még ha a végeredmény libabőröztetően rideg is. Mert hiába szánnak főszerepet a kisembernek – aki többnyire ágyútölteléknek ment ide-oda, ahova vitték éppen, s ezt annyira különben nem élvezte –, abban a pillanatban, amikor puszta feladat-végrehajtóként (aminek katonai értelemben a non plus ultrája a hős mint olyan) emlékezünk meg róla, éppen sajátos arcélét, személyiségét, autonóm lénye lényegét vesszük el tőle.

Bogdány Károly tizedes – a nyitrai 14. honvéd gyalogezredből – azzal szerepel a műsorban, hogy „élénk géppuskatűzben az összes foglyot arra kényszerítette, hogy a járőr előtt libasorban haladva az egy méternél is mélyebb folyón átgázoljanak, aminek az oroszok, látván, hogy engedelmeskedniük kell, eleget is tettek”. Egy háborús műsoron a pacifizmust számon kérni eléggé hippi dolog, ugyanakkor az utókor szerencsés túlélőiként mégiscsak jobban örülnénk, ha azt is belekalkulálnák ebbe a képbe, hogy ennek az egésznek mi értelme volt. Mármint például annak, hogy Bogdányt a tisztek, ő meg a foglyokat kényszerítette jeges vízben mászkálásra. Ettől még nem érdektelen hallgatni ezeket a napi skicceket, mert bár kissé embertelenek, az egyenesen megdöbbentő, hogy milyen keveset változtak és milyen jól működnek ma is ennek a harcias retorikának a fordulatai.

 

Fotó: fortepan.hu

Örvendetesen más képet mutat Spaits Antal naplójának (Katonakorom története 1914–1918) rádiójáték változata. Igazából nem is rádiójáték ez, szimpla felolvasás, de Kozák Andrásnak sikerül olyan finom átéléssel a mikrofonba mondania az idős Spaits 1960-ban lejegyzett memoárját, hogy tényleg szinte megelevenedik a szavak körül az éter. Ez különben egy 2000-es felvétel ismét­lése, a rádió akkori Csodák és csudák című pályázatára beérkezett anyag dramatizált változata, ám ez mit sem von le az értékéből, a fiatal baka története még mindig friss, közvetlen, átélhető és nem tolakvó. Egy egyszerű ember nagyon is gazdag visszaemlékezése, mint mondja, ifjúsága „legszebb éveinek viszontagságos történetére”. Spaits, hasonlóan kortársai jó részéhez, nem erőltette volna ezt a háborúsdit, csak hát nem nagyon volt választási lehetősége. Megható, ahogy feleleveníti az általános mozgósítás kihirdetésének estéjét, hogy „sírt az egész falu”. És az is igen szép és emberi pillanat, amikor már a tehervonatban állva visszanéz nyugat felé, ahol a faluja van, és rájön, hogy még mindig nem az „az élet viharaiban megedződött férfi”, akinek hitte magát, hiszen könnyek csordulnak végig az arcán, miközben arra gondol, „isten veled, boldog ifjúság”. És hát tényleg „isten veled”, hiszen hamarosan a galíciai Przemyślben találta magát, ami finoman szólva sem volt egy életbiztosítás.

Spaits visszaemlékezésének átütő ereje a személyessége, s épp ez hiányzik a rezesbandával felvezetett Hősök naptárából. Félreértés ne essék, senki sem vonja kétségbe, hogy megérdemlik az emlékezet napi két percét azok a katonák, akiknek a neve estéről estére felmerül, sőt, jóval többet is érdemelnének ennél – épp erről van szó – ezek a szegény emberek.

Hősök naptára; Katonakorom története 1914–1918, MR1-Kossuth rádió, február 27. és már­cius 2.