Amikor Sztupa és Troché kiültek a konyha mögé, vittek magukkal egy vájdlingot is. Nagy, ronda alumíniumvájdling volt, olyan kályhaezüst színű szörnyűség, semmi zománc, mindenütt csak a horpadások, de nem számított, mert tele volt bélszínrolóval. Hogy a mondott élelmiszer-ipari terméknek mi köze van a bélszín nevű húshoz, azt itt nyilván nem tárgyaljuk, hisz pontosan tudja mindenki. Ám a bélszínroló ettől még nagyon is ehetséges műtárgy, különösen extrém körülmények között ér aranyat. Egy Kara-kum sivatagban kialakított rakétabázist pedig nyugodtan nevezhetünk extrém létkörülménynek, de nem is kell olyan messzire mennünk, hiszen Sztupa és Troché életük legelső hot dogját is bélszínrolóból fogyasztották. Volt egy kis ablak a Savoy bár földszinti traktusában, inkább a Népköztársaság útjára nézett már, mint a November 7. térre, ült mögötte egy ifjú hölgy, aki előtt karóba húzott óriáskiflik sorakoztak, s majdnem annyi bélszínroló, mint most Sztupa és Troché előtt. Kecsappal vagy mustárral, kérdezte, s hat forint ötven filléreket kért el darabjáért. Állítólag Hóbagoly forradalmi ötlete és Édeske forradalmi találmánya (a karó, miszerint a lofat maga) volt a dolog, de mi nem hiszünk a meséknek, még akkor sem, ha mind a két vén salabakter teledicsekszi vele a közéletet. Sztupát és Trochét a sivatag közepén mindez fikarcnyit sem zavarta, hisz volt egy vájdling bélszínrolójuk, mágnások voltak és világfiak, míg a többi barom a zenélő kvarcóráját próbálta minél jutányosabban bim-bam csengőre vagy szovjetül kakukkoló faliórára cserélni. Ücsörögtek, rágták a rolót, s szerfelett barátságos pofát igyekeztek vágni, ha arra jött valaki, meg is kínálták, de csak kevesen járkáltak a konyha mögött, s még kevesebben mertek venni, mert a falnak is szeme van. Persze volt olyan is, aki visszajött repetáért. A csajok csak vihogtak, nem kértek, Troché arra gondolt, hogy akár meg is hajigálhatná őket bélszínrolóval. Aki pedig azt mondja, hogy a Vörös Hadsereg rakétabázisán nem is voltak csajok, nos, az még egészen biztosan nem látott rakétabázist a Vörös Hadsereg gondozásában. Mondjuk meghajigálni a csajokat annál is hasznosabb lett volna, mert Trochéba már egy morzsányi bélszínroló nem sok, annyi sem fért bele, s ahogy Sztupát elnézte, neki is tele volt a bele. Begye, mindegy. Nézzük inkább a tévét.
Szombaton (19-én) Bud Spencer és Ferenc Hill életművének hófödte csúcsára hág fél hat előtt a Film+. Igen, önök és a többiek is kitalálták, megint lesz Különben dühbe jövünk. E filmen kívül az 1974-es esztendőt még a labdarúgás történetének legjobb vb-döntője miatt tartjuk számon, de ez nem ide tartozik. Ide a nyolcvanas évek tartozik, pontosabban az a kétségbeesett gesztus, mondhatni a kapuzárási pánik tankönyvi esete, amellyel bizonyos francia filmesek vissza akarták tartani a kifutóban lévő évtizedet. Mert ugye a Super Tv2-n éjjel egy után kezdődő Sophie Marceau-opus, A párizsi diáklány semmi másról nem szólt, csak az idő megállításáról. Nem sikerült, de ennek mutatkozott azóta némi előnye is, bár a hátrány kétségkívül jelentősebb. Oh, ha rendeznének még egy Házibulit. Nem rendeznek.
Vasárnap este kilenckor az M2-n lesz a Szép remények 2012-es nagyigényű adaptációja, az ilyesmi mindig két figurán áll vagy bukik. Ha Miss Havisham és Magwitch jó kezekben van, tök mindegy, ki játssza Pipet. Itt Helena Bonham Carter és Ralph Fiennes igyekezettel teli fellépésében gyönyörködhetünk, míg viszont egy évvel korábban a BBC sorozatában Gillian Anderson és Ray Winstone produkálták magukat. Nos, megnézem a két művet, hazamegyek, odaülök eredeti Sztrádiváriusz zongorámhoz, hrrr, s elpöntyögöm rajta a különbséget, mire fel kiszáll hozzám a Szvjatoszlav Teofilovics, és önkezével megfőzi a vacsorámat. Éjszaka a Dunán Van ott valaki? Morrissey-vel, a Daviddel.
A kari brutál: Reszkessetek, betörők; Napfivér, Holdnővér; Sztárom a párom; Négy esküvő, egy temetés; Igazából szerelem; Hupikék törpikék: Karácsonyi ének. Ebenézer, tévét nézel?
