tévéSmaci

Flamingókat mi is láttunk

  • tévésmaci
  • 2016. január 10.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché gyerekek voltak, ültek a téren és nem csináltak semmit. Nem játszottak, nem rohangáltak, mint a többi gyerek, legfőként pedig nem ordítoztak. Ültek kussban a padon. Különben tök úgy néztek ki, mint a gyerekek, pontosabban a többi gyerek. Mintha valahol lenne egy nagy gyerek­ellátó, ahol a gyerekeket kiszínezik a gyerekséghez. Most nem is a pántos rövidnadrágról beszélünk, mert természetesen gyermekruházati boltok arrafelé is voltak minden sarkon, s tényleg mindegyikben ugyanazokat a fércműveket árusították, s a téren a gyerekek jelmeztervezői szempontból is hót kukszi egyformák voltak, hanem a gyerekség egyéb természetű, ámbár az adott esetben statikus ismérveiről. Elmentek a gyermekellátóba, a Sztupa meg a Troché, s ott megrajzolták őket gyereknek, csak a dolog talán a kelleténél hamarabb befejezést nyert, vagy­is inkább befejezetlen maradt, beköszönt Caligula Interruptusz nevű bányalova, s a dinamikus dolgok zöme lemaradt a kedves vásárlókról, akik aztán gubbaszthattak azon a firkált, faragott padon, mint akik megkukultak. Persze nem kukultak meg, mert amikor megjelent előttük Ómafa, a hóna alatt egy fűzős bőrfocival, s várakozásteljes pofával pattogtatni kezdte a bogyót, Sztupa igenis megszólalt. Jól artikulálva, Ómafa szemébe nézve annyit mondott, gyerek vagyok, beleszarok. Ómafa megigazította kantáros nadrágját, s úgy tett, mint aki nem érti. S nem is értette, de próbálta megfejteni: gyerek vagyok én is, beleszarok én is, de minek ekkora feneket keríteni neki. Minek ezért odaragadni ehhez a dzsuvás padhoz? Jó, Ómafa nem éppen a gyors vagy akár lassú felfogásáról híres, a felfogás úgy általában távol állt tőle, mondhatni beleszart abba is, s ilyenformán a világ mintegy szélesebb körére tett magasról, mint Sztupa vagy akár Troché. Csakhogy Ómafa futtában csinálta, futtában szart mindenre: hol egy labda után, hol a lányok után, hol egy labda előtt, hol a lányok elől. Mire vered a nyálad, látod, idejött magától a labda is. Ülünk, gyerekek vagyunk, s jön a labda. Nem érted, elég szimplán gyereknek lenni, teljesen felesleges ordítani is hozzá. Hülye vagy, nyugodott meg Ómafa. Menjetek vissza a gyerekellátóba, adjatok jattot, és ne tíz perccel zárás előtt érjetek oda. Minek, nézett fel Troché. A jövő héten már felnőttek leszünk.

Pénteken (11-én) este nyolckor a nagy munkabírású Claude Lelouch filmjét adja a Cinemax, melyben Egy másik férfi, egy másik nővel esik szerelembe, s ez a másik férfi James Caan és ez a másik nő pedig Ge­neviève Bujold. Volt egykor, délben a Film+-on Silverado is: laza, nem túl komolyan veendő western a kilencvenes évekből, tervező álmodta ruházatban sütik el coltjukat aktuális hírességek, miközben a poros kisváros (alighanem ez lesz Silverado) egyetlen utcáján ördögszekeret kerget a szél. Az anyja, szél.

Szombaton napjaink brit Madaras Józsefje, az irodalmi nevű Tom Hardy gépészkedik este háromnegyed tízkor az HBO-n. A Piszkos pénz a kutyabarátok himnusza James Gandolfinivel a kórusban. De ha már itt vagyunk, maradjunk is fenn hajnali kettőig, mert a Kőkemény Minnesota nyilván megér ennyi kényelmetlenséget.

Vasárnap ugyancsak este nyolckor, ugyancsak a Cinemaxon lesz a Csak Jim, egy idei angol vígjáték, ami valami walesi kisvárosban játszódik, s egy nem jó fej némi külső segedelemmel esedékes jó fejjé válását dalolja el. Az e heti Idétlen időkig a Marslakó a mostohám, amit reggeli 3.50-kor tol másik kedvencünk, a Film+. Az M3-on fellépett Elvis is, ráadásul Kertész Mihály, a magyar filmesek egyik Puskás Öcsije rendezte őt 1958-ban, persze a King Creole ettől még olyan, amilyen.

Hétfőn este kilenckor a Film+ vs. Cinemax párbaj épp nyerésre álló csillaga, a Film+ a hét legjobb című filmjét, A Lyon-i (de rondán van ez írva) bandát vetíti, de az HBO beleköp a levesbe, mert tíztől Harry Potter jó édes anyucikájának a kisvárosi izéjét, az Átmeneti üresedést adja, sajna az agg Michael Gambonnal, és ahol őkelme megjelenik, lyoniak labdába sem rúgnak. Meg senki se. No tv.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.