Amikor Sztupa és Troché megérkeztek a jövőbe, vegyes érzéseik támadtak. A naptár 2014-et mutatott, ez rendben is lenne, hisz 1966-ból indultak, annak már viszont nem annyira örültek, hogy Budapesten találták magukat, hiszen Szekszárdról indultak, a titkos állami időutazási központból, azt remélvén, hogy valami egzotikusabb helyen kötnek ki. Gyakori érzékcsalódása ez az időutazóknak, mintha az időutazás egyszersmind térbeli utazást is jelentene törvényszerűen. Ugyanakkor Budapestre érkezni mégis jobb egy fokkal, mint Szekszárdra, bár ismerünk olyanokat, akik ezt első szóra készek lennének vitatni. Persze sok köze nincs mindehhez a térbeliségnek, hisz ez is az időről szól, mert ha Sztupa és Troché egy nappal korábban érkeznek meg 2014-be, akkor könnyen a szekszárdi vasútállomáson találhatták volna magukat, amint épp jegyet vásárolnak a pénztáros kisasszonytól. Az idő kereke így forog, csak forog egészen a végtelenbe. De mindezen túltéve magukat sem volt a kedélyük felhőtlen, mert amit láttak, az sem dobta fel őket. Valami csalódott otthonosságérzet lett úrrá rajtuk. Sztupa úgy próbálta leírni, hogy hallod, nekem van egy dézsa vűm. Ez nem egy dézsa, ez egy egész hordó: én már jártam itt! – kontrázott Troché. Mikor, Troché, mikor? Mikor, mikor? Mostkor. Máskor mostkor. Egyszer, vagy ki tudja, hányszor voltam már itt, amikor ugyanez volt, ugyanezek a béna villamosok, ugyanezek az utcán telefonáló és táplálkozó gatyás-trikós figurák. S akkor is ugyanezt éreztem, mint most: hogy ez lett a Mars-utazásból? Mi történt, felépítette valaki a kommunizmust, de a műszaki ellenőr nem vette át? Tényleg csak annyi, hogy így néznek ki az autók, és már nem Moszkvicsnak hívják őket? Vagy lehet, hogy olyan is van köztük, de mind egyforma, így a fene tudja megmondani, hogy melyik a Moszkvics. Metró, bazd meg? Az már akkor is volt, amikor csak 1971-ig tudott elvinni az időgép. Most mondd, van ezeknek időgépük? Akkor meg mit ugrálnak? Hova lettek a neonreklámok? Az a baj, Sztupa, hogy a történelemkönyveket csak visszafelé írják, s a gyerekek nem tanulták meg a 21. századot, sem a 22.-et meg a többit. Vágnánk mi is, s nem lenne ez a szörnyű pofára esés. Olyan ez, Sztupa, mint amikor az ötös találat kevesebbet fizet, mint a négyes: már elköltöd fejben, ide megyek, oda megyek, aztán vehetsz belőle egy kalapot. Tévéjük azért csak van? Ja, lapos.
Szombaton (11-én) a Cool tévé, mint a neve is mutatja, bemutatja a Beépített szépség című krimi-vígjátékot, amiben az a vicc, hogy egy szépségverseny leányai minduntalan a világbékével jönnek, most azon túl, hogy bírom Sandra Baloghot, hisz magyar, ejtjük a h-t is a nevében, ebben a filmben Áder János felléphetne simán, csak ő a világbéke helyett azt mondogatná, hogy általános felmelegedés, zöldgondolat. Persze, ha a szilveszteri öltönyét viselné húsz perccel később, kilenckor a ViaSat3-on kezdődő The Blues Brothers – A blues testvérekben is felléphetne a csornai dzsémszbelussi. Ez milyen már, ez a blues testvérek, a magyar címadásnál költőibb dolgot még egy csornai Petőfi Sándor sem találna ki. S ha már líra, az megvan, hogy József Attila azt írta, hogy az ám, hazám! De mit írt a Petőfi? Azt, hogy az ám, kazán! Király! Ki nem látta még a 8 és ½-et? Hát azt, Aki lelőtte Liberty Valance-t? Na, azok húzzanak az m3-ra meg a Dunára, fordított műsorrendben. Én tizenegy előtt már a film+-on vagyok, mert a Lovagok háborúja – Harc a végsőkig című köpenyes-kardozós marhaságot adják, mondhatom, finom kis szereposztásban.
Vasárnap Bodrogi Gyula a következő szavakkal vall szerelmet Zalatnay Saroltának az m3-on: égnie kell, égnie kell, ennek a szerelemnek égnie kell. Ja, égnie. Feltéve, ha gyújtani akaaaar.
Hétfőn már este tíz előtt felkapnak robirobogójukra a modok, és jön Tommy, korának Flipper Öcsije. De mondják meg, igaz hitükre, önök nem Hugh Granttel játszatnák az idős Roger Daltrey-t, ugye. Éjfél után Kis nagy ember a Dunán.
Szerdán nyolckor meg Oklahoma olaja. A Cinemaxon. Ne tévézzen eztán senki!
