Követ dobott az állóvízbe Kenyeres István, Budapest Főváros Levéltárának (BFL) főigazgatója, amikor úgy döntött, hogy az intézményben őrzött körülbelül kétezer Klösz György-fotót közzéteszi a Fortepan nevű, ingyenes online adatbázison (erről lásd online cikkünket: Közkinccsé vált Budapest hajnala). Ez azért forradalmi lépés, mert a közgyűjtemények csak reprográfiai, másolási díjak ellenében adnak át fotót.
S ha vannak is digitális adatbázisaik, általában nem érhetők el online, ha mégis, szinte biztos, hogy nem tölthetjük le a fényképeket.
Hányat írunk?
A civil kezdeményezésre létrejött, páratlan népszerűségű Fortepan viszont jó minőségben, ingyenesen letölthetővé teszi az általa digitalizált több mint 50 ezer archív fotográfiát. Így tehát akár az üzleti célú felhasználók is minden anyagi és jogi kötelezettség nélkül használhatják ezeket, csak egyet kell (illik) tenniük: megadni a kép eredeti adományozóját. A Fortepannál csak önkéntesekkel dolgoznak, és adományokból élnek. Ingyen végzik a képek digitalizálását is, nemcsak magánszemélyek, hanem ma már közintézmények számára is.
Kenyeres István azért kereste meg a Fortepant, hogy bejáratott brandként működő honlapjukon jóval nagyobb közösséghez eljussanak a fotók. Az ingyenes felhasználás elfogadása ugyanakkor a Rubicon átlépését jelenti. Az igazgató azzal magyarázza vitatott lépését, hogy a fotók közzétételi díjából elenyésző mennyiségű összeg folyik be hozzájuk, „és bennünket mégiscsak azért tart el a köz, hogy a ránk bízott kulturális kincset – a megőrzés és feldolgozás mellett – közzétegyük.” Elsősorban tudományos művekbe vagy népszerűsítő kiadványokba kérnek tőlük fotót, ám a reprográfiai díjakat korábban is gyakran elengedték. Egyébként úgy tartja, hogy „ami egyszer a világhálóra kikerült, az már szinte forgalomképtelen”, hiszen sem idejük, sem lehetőségük nincs arra, hogy az illegális felhasználókat hajkurásszák.
A Fortepan a feldolgozásban is segít. Nagy létszámú, szakértő civil csapat dolgozik ott, amely igyekszik a lehető legmélyebben feltárni és a kereséshez kulcsszavakkal ellátni a fotókat. Ilyen típusú munkára a levéltárnak nincs módja, hiszen sehol nincs olyan szakember, aki mondjuk a tömegközlekedéshez, a divathoz, az építészethez, a kereskedelemtörténethez és az autókhoz is ért. Tamási Miklós, a Fortepan alapító szerkesztője szerint, bár csak egy hónapja vannak fenn náluk a képek, de harmaduknál kiderült, hogy hibás volt a datálás.
Kenyeres nem tagadja, hogy a fotóanyag közkinccsé tétele mögött két marketingszempont is megbúvik. Az egyik az, hogy felhívja a figyelmet azok állapotára. Az albumin képek nagy része ugyanis restaurálásra szorul, aminek összege 5-6 millió forint. „A reprográfiai díjakból ennek töredéke jönne be évek alatt, így viszont elmondhatjuk, hogy a fotók ingyenes letölthetővé tételével tettünk egy gesztust a köznek, és joggal várhatjuk, hogy a köz, azaz az állam, az önkormányzat, magánszemélyek vagy cégek támogassák az eredeti fotók megmentését.” A gesztus persze arra is jó, hogy a levéltár neve forogjon. Az elmúlt években a legkeresettebb anyagokat már digitalizálták, és egy részüket online elérhetővé tették, amivel megsokszorozódott a levéltárat használók száma. Múzeumi forrásaink ugyanakkor megjegyzik, hogy a stabilan gazdálkodó Fővárosi Levéltár, melynek vezetője korábban az NKA Közgyűjteményi Kuratóriumának elnöke is volt, könnyen mond le a jó reklám kedvéért egy számára alig létező bevételi forrásról, hiszen a fotókat nem nála, hanem a múzeumoknál keresik.
Kis pénz is pénz
A magyar közgyűjtemények között nem találtunk olyat, amely ingyenessé tette volna saját fotográfiai gyűjteményét, sőt, a legnagyobb történeti fotógyűjteménnyel rendelkező múzeumoknál sincs rá mód, hogy online böngésszünk közkincseink között. A Budapesti Történeti Múzeum (BTM) Kiscelli Múzeuma egyik legismertebb és legnagyobb, mintegy 200 ezer műtárgyat őrző gyűjteménye a Fényképgyűjtemény – hirdeti büszkén a honlap. A gyűjtemény az 1860-as évektől kezdve dokumentálja Budapest fejlődését, városképének változásait. Ebből a páratlan kincsből azonban csak alig több mint százat mutat meg az intézmény új honlapja. A Magyar Nemzeti Múzeum eddigi honlapján egyet sem, a tesztüzemmódban lévőn néhány tucat fotót találunk, ízelítőként az egyes gyűjteményekből. Nincs online kereső, így csak a múzeumba betérő kutatók előtt nyitott a Történeti Fényképtár. Magyarország legrégibb és legnagyobb, több mint egymillió darabos kollekciójáról van szó. Csorba László főigazgató azt ígéri, hogy ha ősszel beélesedik a honlap, egyre több kép lesz elérhető, de különböző gyűjtő honlapokon már most is több tízezer képük fent van, igaz, jellemzően nem letölthető módon. A digitalizáció pontos mértékéről nem kapunk felvilágosítást – ahogy egyetlen más közintézménytől sem. Csorba azt mondja, az intézményi digitalizálási stratégia hosszú távon nyilván azt célozza, hogy anyagaik minél szélesebb körben és ingyenesen elérhetővé váljanak. Ugyanakkor az intézmények anyagi forrásai a digitalizálásra is alig elegendők, és nincs kapacitásuk arra, hogy ezeket a terabájtnyi anyagokat a változó felhasználói igényeknek megfelelően, technikailag naprakészen online szolgáltassák. Szinte minden közgyűjtemény azt hangsúlyozza, hogy bár kevés, néhány millió forint folyik be hozzájuk reprográfiai bevételként, de annyira alulfinanszírozottak, hogy nem mondhatnak le erről sem. És ha a közintézményekben őrzött fotók egyre nagyobb számban lesznek ingyenesen hozzáférhetők nyomdai minőségben, például a Fortepanon, egyre kevésbé vásárolnak majd tőlük képeket.
| ||
Tamási Miklós erre elmeséli, hogy az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) azért vette fel velük a kapcsolatot nemrégiben, mert kiszámolták, hogy többe kerül a reprográfiai díjak adminisztrációja, mint amekkora a befolyó összeg. Szerinte egyre több közgyűjtemény ismeri fel, hogy sokkal egyszerűbb, ha a saját anyagát ingyenesen feldolgoztatja és az ő oldalukon közzéteszi, mint ha maga bajlódna vele. Tamási úgy véli, kár megfosztani tízből kilenc embert attól az élménytől, hogy letöltse és használja az archív fotót, csak azért, mert várjuk azt az egy fizető klienst. Szerinte a fotók digitalizálásának nem állományvédelmi szempontból van értelme, hanem kizárólag azért, hogy ilyen módon bárki hozzájusson. Tamási Miklós érvelése szerint a közgyűjteményeket fenntartó államot nem éri kár akkor sem, ha valakinek az ingyenes digitális fotók hasznot hajtanak, hiszen minél olcsóbban jut minél jobb minőségű fotóhoz egy vállalkozás, annál több terméket tud majd eladni, s annál nagyobb lesz állam adóbevétele is. Tamási szerint nem a pénz, hanem a presztízs tartja vissza a közgyűjteményeket az együttműködéstől.
És a gyanakvás – teszi hozzá Biszak Sándor, az Arcanum Kft. cégvezetője. Ez a rendszerváltáskor alakult, tavaly 210 milliós árbevételt produkáló családi vállalkozás a közgyűjtemények talán legnagyobb partnere, 8-10 milliónyi oldalt digitalizált nekik. A modell úgy működik, hogy általában az Arcanum keresi meg az intézményeket, együtt választják ki a digitalizálandó állományt, aminek költségére általában a közintézmény pályázik, jellemzően az NKA-hoz. Az anyag reprográfiai jogai az intézménynél maradnak. A cég rendre felajánlja, hogy a reprográfiai jogokat is kezeli egy webáruház formájában, internetes fizetéssel, de erre idehaza a közgyűjtemények nem nyitottak. Holott, mint többen megjegyzik, a múzeumok azért is nehezen tudják értékesíteni a másolási jogokat, mert a szabályok szerint nem alkalmazhatják az egyszerű online fizetést, például a PayPalt. Az Arcanum egyébként saját forrásaiból is digitalizál, mintegy 300 folyóiratot és újságot, köztük a Népszavát és a Holmit – ezt a 10 millió oldalnyi tartalmat értékesíti, többek között a közgyűjteményeknek.
A Fortepannak nincs bevétele, nincs mögötte cég, csak egy domainnév, igaz, az is adható-vehető. De egyelőre Tamásinak nem fordult meg a fejében, hogy megváljon tőle, amivel persze a vállalkozás egy csapásra el is veszítené a civilség báját. A magánkezdeményezések ráadásul jóval költséghatékonyabbak, gyorsabbak és sikeresebbek, mint az állami megoldások. Az elmúlt másfél évtized alatt több milliárd forint ment el digitalizációra, ám ezekből alig használható valami a nagyközönség számára. Hiányoznak az egységes alapelvek, például, hogy milyen formátumban történjék a művelet, milyen adatokkal és milyen hozzáféréssel kell ellátni a digitalizált állományt – mondja egy neves múzeumi vezető. Magyarországon tucatnyi szoftvert használnak a múzeumok, gyakran párhuzamosan fejlesztik azokat, de a hardveres háttér is siralmas. A digitalizált állomány nagyságáról és milyenségéről sincs pontos tudásunk. Tüske László, az OSZK főigazgatója egy korábbi interjúnkban úgy fogalmazott: a digitalizáció rendszerszinten nem történt meg, szigetek vannak, melyek nem érnek össze.
És ha beperelnék?
Központi szervnek szánta a második Orbán-kormány a Magyar Nemzeti Digitális Archívumot, a Mandát, ám ettől még meglehetősen messze van. Nem így gondolja Képes Gábor, az intézmény kutatási és fejlesztési főosztályvezetője, aki elmondja, hogy néhány éve indult programjukban jelenleg aktívan száz közgyűjtemény és más kulturális intézmény vesz részt, és eddig milliós nagyságrendben digitalizáltak. Ebből jelenleg mintegy 250 ezer egységet tettek fel – hadd vessük közbe: egyelőre meglehetősen egyszerű – honlapjukra. A Manda mostani programjában összesen 500 közfoglalkoztatottat és eszközöket is biztosít a gyűjteményeknek, ami hatalmas lökést adott a digitalizációnak. Az intézmények döntik el, mit digitalizálnak, és meglehetősen változó minőségű képekkel találkozunk. A művekre vonatkozó jogokról a feltöltő intézmények rendelkeznek, a Manda csak azt kéri, hogy azok az ő honlapjukon is szerepeljenek. A Manda a tételeket továbbítja az Europeana, az Európai Digitális Könyvtár felé is. Ez a legnagyobb közgyűjteményi digitalizációs projekt, melyet 2005-ben indított útnak az Európai Bizottság. A célja az, hogy közös felületet nyújtson a tagállamokban digitalizált dokumentumok eléréséhez. Az Európai Digitális Könyvtárnak két magyar megfelelője is van, a Manda mellett az Országgyűlési Könyvtár és az Arcanum által gondozott Hungaricana honlap. Utóbbi az NKA által támogatott közgyűjteményi digitalizáció eredményeit teszi elérhetővé. A kiválóan kezelhető, korszerű adatbázis egyik legizgalmasabb eleme a 300 ezer darabot számláló képeslapgyűjtemény, illetve a Google Earthre vetíthető, 18–19. századi térképek, amelyek segítségével megnézhetjük, hogy mi volt Mária Terézia korában az utcánk helyén.
Külön adatbázisuk van – pontosabban volt – a könyvtárosoknak. 2008-ban jött létre a Magyar Digitális Képkönyvtár, az OSZK irányításával és 48 magyar könyvtár összefogásával. A cél a könyvtárakban őrzött, digitalizált képanyag összegyűjtése, ám a százezres nagyságrendű adatbázis két hónapja műszaki hiba miatt nem elérhető, és csak reménykedni lehet, hogy az adatok nem sérültek. Csillag Katalin osztályvezető hozzáteszi, hogy szintén az ő gondozásukban van a 200-250 ezres Magyar Filmtörténeti Fotógyűjtemény, mely 1945-tól 2002-ig mintegy ezer magyar film standfotóját tartalmazza. Bár évente kétmilliós reprográfiai bevételük van, mégis tárgyaltak már a Fortepan képviselőjével a képek közzétételéről, ám mivel azok jó része még szerzői jogvédelem alatt áll, ennek kezelésére megoldást kell találni.
| ||
A Fortepan alapítója tisztában van vele, hogy ők maguk is nagyon síkos talajon táncolnak, hiszen a hozzájuk kerülő fotográfiák egy része esetében nem tisztázott a tulajdonjog. Ami a fotó esetében különösen bonyolult, hiszen a negatív és az összes, eredeti szerző általi nagyítás (vintázs) birtokosai is felléphetnek a tulajdonjog igényével. Számtalan esetben pedig a szerző személye sem tisztázható. Igaz, a Fortepan mindent megtesz, hogy megkeresse a szerzőt, és engedélyt kérjen tőle a felvételei felhasználására. „Épp a dolog bonyolultsága miatt döntöttünk a partizánkodás mellett, hiszen ha tisztázni akarnánk a jogi helyzetet minden egyes képnél, akkor arra menne el az energiánk, és addig nem lennének láthatók. Ezért az ingyenes közzététellel elvágtuk a gordiuszi csomót. Tisztában vagyunk azzal, hogy olyan országban, ahol a szerzői és tulajdonjogok tisztelete nagyobb, ez a honlap így nem működhetne, és ha valaki feljelentene bennünket, idehaza is elbuknánk.”
