Szex és drog és balett. Ráadásnak pedig a test és lélek teljes ki- és felhasználása; az önmagunkon és másokon vett erőszak fokozatai. Valahogy így lehetne összefoglalni mindazt, amit a készítők mutatni akarnak a kissé elsötétített és közhelyesre roncsolt New York-i szcénákban. Mindaz a mögöttes, amit hol nem, hol csak kevéssé sikerül képileg és dramaturgiailag megragadnia a sorozatnak: erős, éles, tényleg húsba maró, akár egy tökéletes spicc. De mindez képi és egyéb közhelyekbe csúszik. Az erőszakos múlttal terhelt, Bambi-szerűen naiv vidéki balerina belép a nagynevű társulatba, és lesz vetélkedés, játszmák, küzdelem egymás és önmaguk, főleg saját testük ellen. A baj az, hogy az elmúlt idők felkapott balettfilmjei ezt a párosítást épp ilyen jól hozzák – a diszkó vagy a sztripbár vegyítése a klasszikusan nemes mozgásvilággal már senkit nem lep meg. A lélek és test leigázása a társulaton belül, a teljes önfelszámolódás, a szexuális zaklatás mind-mind olyan szólamok, amelyeket jobban is kiénekeltek már. Mégis kapunk valamit, vannak nem meglepő, de jól tálalt karaktereink, mint egy kiégett társulatvezető, vagy egy létfilozófus hajléktalan. A legnagyobb baj az, hogy a balett itt csak díszlet. Ott vannak a mozdulatok persze, próbák, szép és kimunkált erőfeszítések sora, de a tánc nem lesz szerves és jelentésalkotó rész. Pedig ebben lehetett volna erőset, ügyeset hozni. Így aztán minden vér, mocsok és dráma ellenére csak a felszínen kapirgálunk.
Az HBO sorozata
