tévéSmaci

Gepárdvipera

  • tévésmaci
  • 2017. április 2.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché naprakészek lettek, már kaporszakálluk volt. Ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor a neve elhallgatását kérő Sztupának és Trochénak volt rettenetesen hosszú kaporszakálla, még ha nem is mindig látszott jól. Amúgy tiszta szívás volt az egész, hisz hol voltak már az Óvári elvtársak, sok kis üres tekintetű tetű, futkostak, mint a mérgezett egér, kimenni Moszkvába, micsoda dolog, a főnök tud róla? Moszkvából szóltak, kisöreg. Igen, a főnöknek. S újra a repülőn, hányat is írunk? Ez már a 21. század, lézerautókon kéne suhanni méterekkel a talaj felett, s nem Moszkvába menni, hanem a Tau Cetire vagy valahová még messzebb, a bánatba. És Moszkva sem jobb, talán csak útközben jó, a stewardesseknek legalább már nincsen aranyfoguk, s mintha nyúlánkabbak is lennének, de nincsen már Szorkin sem, nem fogják kitalálni, a mája vitte el az öreg Sztrelokot, vagy a szíve, ki tudja, állítólag harminckét golyót kapott, mehetett ide is, oda is. Az Arbat sem a régi, de javukra legyen írva, most sem viszik túlzásba az adminisztrációt, s tulajdonképpen még igyekeztek is a veteránok kedvében járni, kerítettek valakit az átkosból, látták is néha, ott volt valami kifutófiú-szerűség Szorkin folyosóján, persze, kifutófiú: csőre húzott Makarovval a köpenye alatt. Most ezredesként mutatkozik be, emlékszik, hogyne emlékezne, ő is pont olyan akart lenni, mint akkor voltak az elvtársak, nyitott ing, hosszú haj, blue jeans, anorák vagy bőrdzseki. Perfetto? Esatto! Együtt szurkoltunk a szaltókirálynőnek, a csók, a taps, az éden, mi hiányzik még, istenem, az a kéttenyérnyi szőnyeg. Sztupa is tudta, Troché is tudta, hogy a ruszkik már csak ilyen érzelgősek, amilyen gyorsan csak tudtak, leléptek tehát, a kifutóból lett ezredes sem marasztalta őket, irány Los Angeles! Mint ordas marunk a vaskalaposakba!

Pénteken (3-án) megint elnézik a naptárt a Duna tévén, még nettó két hét van a Szent Patrik-napi murikig, de ők már nagyban tolják az írt. Este tizenegy után jön a Nem írnek való vidék, hogy egyem a szívit a híres magyar címadóknak. Tele van sztárral, a lap aljáig tartana a felsorolásuk, ezért csak Ray Stevensonról emlékezünk meg, tán épp e mű buktája tette, hogy a Róma Titus Pullója után nem lett a csávóból akkora nagy szám, mint amekkora lehetett volna. Most épp valami Thor figyel neki, hát, kösz. 1.20-kor meg A guardista jön, nyilván azért kell így írni, mert ír.

Szombaton egy Dennis Lehane- (ejtése feltehetően Lehány) regény, vagyis ilyen piff-puff, üsd-vágd, nem apád izé adaptációja dettó a Dunán, még szép: a Titokzatos folyó, ha lenne Tisza tévé, biztos ott adnák. Kevin Bakonyi a főszereplő, itt felejtették az ír napokról. Mondtam már, hogy zöld sziget?

Vasárnap kedvenc csatornánk a délutáni szundikálós műsorsávból integet vissza az öreg főnöknek, fél négy előtt Tüske a köröm alatt, libáznak benne a komcsik. Szerencsére mi sohasem tudunk libázni, este biztos véletlenül nyomják tíz után A keresztapát. Hogy végre elszakadjunk Magyarország főfolyójától, a Film Cafén fél hétkor Szép remények 2012-ből, sztárokkal, vacak. De a szép remények persze élnek. Ne tévézzenek!

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.