Ha jön egy újabb krimisorozat, felmerül a kérdés: mitől más, mint a többi? A Bosch semmiben sem más, mégis élvezzük.
Mintha kezdene kikristályosodni a tévécsatornák előtt, hogy vissza kell térni az alapvonalra: a jó történethez. Hogy nem elég, ha mondjuk a nyomozó mentalista, író, vagy félbolond zseni. Mert akkor két rész után beköszönt az unalom. Ami éppenséggel jöhetne a Bosch esetében is, de a cselekményre helyezték a hangsúlyt, és végre nem arról szól egy sorozat, hogy a rendőr vajon összejön-e a rendőrnővel. Bár nem volt nehéz dolguk, a Bosch adaptáció, Michael Connelly megírta a regényeket, valakinek csak forgatókönyvet kellett kreálni belőlük.
Az idő viszont rajtahagyta a nyomát a könyveken, és hát ez meglátszik a sorozaton is, van az egésznek egy régimódi hangulata, leginkább az egykori zsarudrámák juthatnak a néző eszébe, amikor a csupa izom és kevés intellektus bűvkörében élő rendőrök próbáltak kikeveredni a mocsokból. Mocsok az itt is van.
De sokkal könnyebb szeretni a figurákat, mert igazából róluk szól a sorozat; arról, hogy miként próbálják megfogni a főhőst, és utóbbi hogyan tud szembenézni a múltjával. A Boscht alakító Titus Welliver pedig elég meggyőzően néz szembe a múltjával, játssza a fickót, akin már ránézésre látszik, hogy zsarunak született, és közben a kellő lazasággal vesz részt a saját ügyének tárgyalásán.
Ja, és mindez a napfényes Hollywoodban játszódik, ahol a gyilkosok ugyanolyan kegyetlenek, mint máshol. Hogy ez a nézőt beszippantó miliő megmarad-e a második évadra, kérdés.
Szerda esténként 21.00-kor a FOX-on
